Január 4.

Kedves barátom!El szeretnék mesélni ma neked egy történetet, amely megváltoztatta az emberekkel és az előítéletekkel kapcsolatos álláspontomat. Egy szíriai menekült kiskorú ajkáról a következő szavakat hallottam: Jó reggelt, Nap! Előítéletekkel felvértezve szálltam ki az ADRA járművéből, mire a szélesen mosolygó, 10 éves kislány ezekkel a szavakkal fogadott. Teljesen letaglózott, szóhoz se jutottam. Abban a pillanatban szégyelltem azt a teljes érzelmi „fegyverzetet”, amellyel felvérteztem magam, mivel a látottak egyáltalán nem feleltek meg az elképzeléseimnek. Azt gondoltam, hogy én vagyok a megmentő, míg ők a jobb életkörülményeket kereső „sokaság”. Egyik alkalommal úgy esett, hogy az osztályteremben, amikor a tanár diktálni kezdett, a gyerekek közül némelyek jegyzeteltek, mások viszont nem. Addig nem értettem meg, hogy ez miért van így, míg észre nem vettem, hogy az egyik gyerek kettétöri a ceruzáját, hogy a mellette ülőnek is legyen írószere. Azonnal könny szökött a szemembe, és rájöttem, mekkora előjog, hogy odahaza van tollam, füzetem és táskám, nem beszélve az olyan „luxuscikkekről”, mint a villanyáram, a szappan vagy a lábbeli. Azzal a gondolattal érkeztem a helyszínre, hogy én leszek a megmentőjük, és én segítek rajtuk, miközben valójában nekem kellett fontos leckéket megtanulnom a szerénységről, az együttérzésről és az előítéletekről. Így tanultam meg, hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van (1Sám 16:7). Baráti tisztelettel, Răzvan LupAMiCUS, Bukarest