Az Atya arca

„Monda néki Filep: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk!” (Jn 14:8)

E sorok megírása előtt nagy hatással voltak rám a katasztrófa hírcsatornákon bemutatott képei. A törökországi pusztító földrengés és utórengései emberéletek ezreit követelték. Az utcákon, a füstölgő romok között embertömegek elkeseredett segélykiáltásai hallatszottak. Szülők siratták gyermekeiket, és gyermekek a szüleiket. Az apokaliptikus jelenetek az ember legerőteljesebb vágyára irányították a világ figyelmét: a legközelebbi hozzátartozók utáni vágyódásra. 
A romok közül kiemeltek egy kisgyermeket, és biztonságos távolságra vitték a veszélyes területről. A fájdalomtól gyötört gyermek útközben találkozik az édesapjával: karjait tétován mozgatja, ujjai véresek, de hatalmas erőfeszítése árán végül egy síró férfi, az édesapja felé nyújtja a karjait. A felnőtt férfi ismerős arcának látványa sikeresen elűzte félelmét, fájdalmát és a kettejükre nehezedő nyomorúságot. 
Amikor Jézus bemutatta nekünk a mennyei Atyát, lehetővé tette, hogy megszabaduljunk a bűn romjaitól és a lelkünket tönkretevő „földrengésektől”. A mennyei Atya hatalma és irántad kifejezett szeretete szavatolják a biztonságodat. Ha sikerül fölemelned a tekintetedet mennyei Atyádhoz, akkor az már elég is lesz ahhoz, hogy megszabadulj a lépteidet kísérő könnyektől. 
Imádkozz, hogy megláthasd mennyei Atyád arcát! 

Kihívás: Nézz a szüleid szemébe, és fejezd ki irántuk a háládat!