Tévelygő elme

„Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak.” (Zsolt 14:3)

Az idők során számomra az egyik legrémisztőbb dolog a különcség érzése volt. Lehet, hogy te is találkoztál már ezzel a lelki problémával. Ilyenkor mindig így szóltam magamban: „Furcsállom önmagamat.” Beismerem, hogy ez nem sokszor fordult elő, de amikor igen, akkor azért, mert nem voltam hajlandó beismerni a „balgaságomat”. Ilyen az, ha van az embernek esze, csak nem használja. Mit gondolsz? Ez aztán a bölcsesség! Miért is kellene fárasztanom az idegsejtjeimet? 
Nos, valahányszor elkövetsz valamit, utána pedig eszedbe jut, hogy van eszed is, valójában úgy viselkedsz, mint az eszét veszített ember. Minden veszteségnek ára van. És ne feledd: sosem nyereséget, hanem kárt okoz. 
Ez a magatartásforma nem alakulna ki, ha nem incselkednénk a törvénytelenséggel. A korlátok feszegetése, a szabályok megcsonkítása és a félreértelmezett szabadság hátán való felkapaszkodás a tévelygés világába vezet. A tévelygés során aztán az agy úgy „sétálgat”, ahogy egyesek a házi kedvenceiket sétáltatják. Valószínű, hogy még a legsötétebb pillanataidban sem gondolod magadról, hogy tönkreteszed a jövődet, mert nem használod ki teljes mértékben az elmédben rejlő lehetőségeket. 
Ha el akarod kerülni ennek kockázatát, akkor nem emberfeletti erőkifejtésre van szükséged. Minden a figyelmeden múlik. Összpontosíts arra, ami megóvja az elméd kincseit. 
Imádkozz, hogy az apró dolgokra is tudjál odafigyelni! 
Kihívás: Légy leleményes! Rakj rendet a szobádban ma és minden nap ezután!