Álmélkodás

„Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának, és mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él.” (Lukács 24:22–23)

A két tanítvány, majd a többiek álmélkodását az okozta, hogy Jézus életben volt, pedig három nappal azelőtt nyilvánvalóan megölték. Érdekes, ez az álmélkodás mégsem tudta visszaadni nekik a reményt, s továbbra is a veszteség, a kétségbeesés és a csalódottság zavaros vizein eveztek. 
Ez abból fakadt, hogy nem hittek a Szentírás prófétái által leírt ígéretben Jézus feltámadásáról. Azért kellett a Tanító újra tanulmányozza velük a megfeszített és feltámadt Messiásra vonatkozó érveket. 
Az emmausi úton tartott lecke nem hozott azonnali áttörést, csak amikor a két tanítvány újabb fizikai bizonyítékokat kapott Jézus feltámadásáról, sebhelyes kezeinek látványát, egyedi kenyértörési mozdulatát és áldását. Kettejük reggeli álmélkodását elhomályosította ez az újabb, ezúttal esti rácsodálkozás. Amikor Tanítójuk személye eltűnt, álmélkodásuk paroxizmálissá vált. Ennél többre nem tellett. 
Ha álmélkodásunkat nem kíséri hit, a hatás csüggesztő. Azonban ha hit, derűlátás és remény társul hozzá, azonnal erőt nyerünk minden kockázat legyőzésére, hogy a jó hírrel eljussunk jeruzsálemi szomorú barátainkhoz. A nyilvánvaló veszélyek ellenére az út biztonságosnak fog tűnni. Mi dönthetjük el, milyen hatása legyen álmélkodásunknak. 
Hogyan tápláljam hitemet, derűlátásomat és reményemet, hogy az álmélkodás erővel és lelkesedéssel töltsön be?