Elmúlás

„Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról napra újul.” (2Korinthus 4:16)

Elmúlásunk megterhelő valóság marad, a lelki átalakulásunkkal járó jutalom ellenére. Lelki emberünk megújulása megpróbál lépést tartani fizikai hiányosságainkkal. 
Vitathatatlan valóság, hogy öregszünk. Ez elkerülhetetlen minden kellemetlen velejárójával együtt. 
Mégis azzal a gondolattal vigasztaljuk magunkat, hogy létünk nem volt hiábavaló. Hátrahagyunk életpéldát és bizonyos megvalósításokat, melyeket az utánunk jövők élveznek majd. A hasznosság érzése segít könnyebben feldolgozni az élet mulandóságának fájdalmát. Persze kudarcokat is hagyunk hátra, de ha ez segít másoknak, hogy elkerüljék őket, akkor ez sem akkora veszteség már. 
A valóság az, hogy minden elmúlik. A gyerekkor, a fiatalság lezajlik, és elmúlik. Spontaneitásuk és energiájuk is elmúlik, és soha többé nem tér vissza. Ebben az esetben alkalmazkodnunk kell az elmúlás mentalitásához és magatartásához. Életünk minden szakaszában használjuk ki az adott előnyöket és lehetőségeket, s amennyire lehetséges, csökkentsük a kellemetlenségeket. 
Az átmeneteket ünnepeljük meg. A serdülőkort, a felnőttkort, a házasságot, a gyerekszületést, a gyerekek felnőtté válását, a nyugdíjba vonulást. Tegyük ünnepek sorozatává az életünket. 
Ha az elmúlás hitbeli utazás az Isten és az emberek iránti szeretet jegyében, a remény minden lépésünket kíséri. 
Amennyiben úgyis elkerülhetetlenül halandó vagyok, hogyan tehetem folytonos ünneppé az idő múlását?