Félelem

„Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1Pt 3:15)

A szövegösszefüggés szerint a félelemnek itt különleges jelentősége van: odafigyelést jelent, hogy ne vétkezzünk, és még hanyagságból se sebezzük meg azokat, akik komoly és mélységes kérdéseikre választ keresnek. 
Ebben az értelemben a félelem nem attól való aggódást jelent, hogy milyen rosszat tehetnek mások ellenünk, hanem mi ne kövessünk rosszat másokkal szemben. Az agresszív és ingerlékeny keresztény nem tudja helyesen bemutatni azt a reménységet, amire az embereknek nagy szükségük van. 
Az önnön hibáinkkal kapcsolatos félelmeink állandó éberségi állapotot eredményeznek – ez nagyon jó hatással van a hit katonáira. Ellenségeink akár el is felejthetik a keresztény reménységünk bemutatásakor elhangzó észszerű érveinket, de biztosan nem fogják elfelejteni azt a türelmet és együttérzést, amiről bizonyságot tettünk, miközben lelki vonatkozású vitát folytattunk velük. A keresztény ember jelleme egy közvetett érv, ami sok esetben erőteljesebb minden más érvnél. 
Az önmagunktól való félelem a maximális hatékonyság, az egészséges és megmentő kiegyensúlyozottság területén tartja lelki erőnlétünket. Egy riporter egyszer megkérdezte egy hegymászótól, hogy nem fél, miközben ilyen kockázatos mutatványokat végez? 
Meglepő választ kapott: „De igen. Félek attól, hogy leesek, de ilyenkor megtalálom az egyensúlyt, és erőt nyerek, hogy biztonságosan járjak el.” Ugye, milyen érdekes? 
Mi a legnagyobb félelmem a más hitű vagy véleményű emberekkel való párbeszédemre vonatkozóan?