Forrás

„S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” (Ésa 12:3)

A forrás az egyik legcsodálatosabb dolog, ami előfordul a természetben. A friss víz előtör a földből, hogy felüdülést hozzon, és a szomját oltsa bárkinek, akinek erre van szüksége. Az igazi forrás sosem apad ki. Ennek egyszerű titka van: folyamatosan a talajvíz táplálja, és amit kap, azt tovább is ad, miközben semmit sem tart vissza magának. 
Ez lehet az egyik legsokatmondóbb szemléltetése az Istennel kapcsolatban álló hívő ember életének – az áldások forrásává válik a körülötte élők számára. Isten országának törvénye az önfeláldozás törvénye, amit a forrás fogalma szemléltet leginkább. 
A víz „örömmel” való merítése a „szabadító kútfejéből” Izrael helyreállításának és az Isten által nekik adott országba való visszahelyezésének a profetikus szemléltetését képezi. 
Mivel többször is engedetlennek bizonyultak és fellázadtak, az Úr szigorú büntetést szabott rájuk, az asszíriai, majd a babilóniai fogságot, de a büntetés lejárta után a népet visszavitte saját hazájába, ahol újjáépítették a városokat és a templomot. 
Újrakezdték a templomi szolgálatokat, és a társadalmi, illetve a vallási élet is újra visszatért a régi kerékvágásba. Ezzel a helyreállítással kapcsolatosan mondja a próféta, hogy Izrael örömmel merít vizet a szabadító kútfejéből. A menny kiapadhatatlan forrásai állnak bőségesen és állandóan a hívők rendelkezésére. 
Az én életem milyen mértékben tapasztalja meg a forráséhoz hasonló önfeláldozást? Mi módon érhetek el én is ilyen fejlődési szintet?