Tisztelet

„Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” (1Pt 2:17)

A tiszteletadás a természetes és civilizált magatartás része, viszont annál fontosabb az odaszentelt életű keresztény számára. Itt négy kategória van megemlítve, akiknek meg kell adnunk a tiszteletet. 
Elsősorban meg vannak említve általánosságban az emberek, akiket kötelességünk figyelmünkben és tiszteletünkben részesíteni. Minden ember Isten gyermeke, függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem ezt a státuszát. 
Másodsorban meg vannak említve a gyülekezeti tagok, akik iránt testvéri szeretetet kell tanúsítanunk, és mindent megtennünk a belső kapcsolatok ápolásáért. A gyülekezet a hitbeli család számára olyan környezetet biztosít, ahol együtt növekedhetünk, hogy elnyerhessük az örök jutalmat, ezért tehát már itt meg kell tanulnunk egységben és közösségben élni egymással. Az adódó különbözőségek ellenére kell megtalálnunk azt a jellemszilárdságot, amely révén összhangban élhetünk egymással. 
Az Istennel ápolt jó kapcsolat érdekében javasolja az apostol az odaszentelődést vagy az istenfélelmet. A hódolat az egyik legmélyebb érzelem, amit a szívünk megtapasztalhat, s szavakban, gesztusokban és tettekben kifejezhet. Személyes, családi és gyülekezeti imádatunk ezen parancsolat teljesedésének az alkalmait jelenti. 
Végül pedig meg vannak említve a polgári hatóságok, amelyek a Biblia szerint megérdemlik a tiszteletünket és az engedelmességünket, a megfelelő polgári magatartást.
Ezekhez még hozzá lehetne adni egy másik fontos tiszteleti formát, éspedig az önbecsülést. Igazából az előbb említett tiszteleti formák erre alapoznak. Csak megfelelő önbecsülés mellett tudjuk szeretni és tisztelni embertársainkat úgy, mint önmagunkat. 
Ha tükörbe nézek, nem érzem kényelmetlenül magam amiatt, amit látok?