Spontaneitás

„És ímé nagy háborgás lőn a tengeren, annyira, hogy a hajót elborítják vala a hullámok; ő pedig aluszik vala.” (Mt 8:24)

A spontánul kitörő vihar felkészületlenül érte a tanítványokat. Ez idő alatt azonban a Mester aludt. Emberi szempontból ennél nem is lehetett rosszabb a helyzet. 
Isteni szempontból azonban semmi sem természetesebb és jobb, hiszen Isten ural minden helyzetet, még a hirtelen, spontánul kialakult helyzeteket is. Amikor Jézus fölébredt, természetesen elcsodálkozott azon, hogy a hitetlenségük miatt a biztonságukat féltik, ezért rendreutasította a szelet és a tengert. 
A hirtelen, spontán esemény mutatja be azt, hogy mennyire egyszerűen és megszokottan történhetnek a dolgok, és hogy milyen természetesen állhat minden helyre. Az olvasók és a kutatók a legtöbb esetben ezzel az evangéliumi igeszakasszal utalnak arra a spontaneitásra, amivel Isten meg tudja oldani az emberi félelmeket és aggodalmakat, s így a szövegnek lelki jelentőséget tulajdonítanak.
A lelki életben két egymástól eltérő módon is jelen van a spontaneitás. Beszélhetünk arról a spontaneitásról, amellyel rosszat teszünk, hiszen a bűn a természetünk része; de beszélhetünk arról a spontaneitásról is, amellyel jót cselekszünk, és amely fejlett lelki újjászületésünk számlájára írható. 
A vihar lecsendesítéséhez hasonlóan a mi lelki spontaneitásunk is az isteni beavatkozás gyümölcse. Gyakorlat és kitartás révén juthatunk el oda, hogy spontán módon helyesen reagáljunk, és lelki jólétnek, áldásoknak örülhessünk. Isten mindig ott áll a vezérlőpultnál. 
Vajon még mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy spontán bűnös reakcióim felemelkedjenek a spontán lelki és szent reakciók szintjére?