Csók

„És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! És megcsókolá őt.” – Mk 14:45

Júdás csókja egy szomorú és visszataszító példa arra, hogy hová vezethet a legszebb érzelmek kifejezésmódjának elferdítése. Elképzelhető, hogy Júdás nem tanúsított túl gyakran gyöngédséget Mestere iránt, Akit általában megvetett, és Akit – ahányszor csak alkalma adódott – mindig megszólt. A tanítvány csókja azonban ez alkalommal egyenesen jelet adott az őt kísérő sereg számára. Elárulta Mesterét. 
Nem ismerjük pontosan a csók eredetét. Rendszerint másoktól látjuk és tanuljuk meg, ugyanakkor mindannyiunkban rejlik egy ösztönös késztetés arra, hogy a kezünk vagy az ajkaink érintése révén fejezzük ki az érzelmeinket. 
A csók gazdag jelentéssel bír, valóságos „szertartás”. Létezik testvéri csók, amit az apostolok is javasoltak a leveleikben. Ez az arcok figyelmes egymáshoz érintését jelenti, melynek során megőrizzük a testvéri szeretetre jellemző illemtudást. A frankofón országokban a háromszoros csókot gyakorolják, míg a világ többi részén az egyszeri csók felel meg a helyi szokásoknak. A testvéri köszöntésnek vannak visszafogottabb formái is, mint például a kézfogás vagy a meghajlás. Újabban – a világjárvány megjelenése óta – a közvetlen érintkezés nélküli meghajlás a legelfogadottabb. A csók számos további formáját ismerjük, melyek által különböző érzelmeket fejezünk ki. De csupán akkor van értéke és jelentősége, ha valós érzelmeket tükröz. 
Mennyire valóságosak az érzéseim, amikor csókkal fejezem ki azokat?