Támpont

 „Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása.” – Lk 21:20

A Mester sok támpontot hagyott hátra követői számára, amelyek útjelzőül szolgálhatnak döntéseik meghozatalában. Jeruzsálem római megszállása is egy ilyen támpontot képezett – előrevetítette, hogy az események rövid időn belül felgyorsulnak, ezért a keresztényeknek minden lehetőséget ki kell használniuk arra, hogy megerősítsék a védelmi rendszerüket. 
Ilyen körülmények között egyáltalán nem jelentett hősiességet vagy áldozatot az, ha a hívők a városban maradnak. Nem így kellett bizonyítaniuk Istenbe vetett hitüket és engedelmességüket. Szükségtelen áldozat lett volna, hogy Jeruzsálem többi, előrelátással nem rendelkező lakójával együtt elvesszenek. 
A lelki és a gyakorlati hitélet egyaránt tisztánlátást igényel. Mihelyt láthatókká válnak a hit támpontjai, a hívő embernek kötelessége felelősséget vállalni a tetteiért. A halogatás ilyenkor épp olyan kockázatos, mint a kapkodás vagy a megátalkodottság. 
Másrészt a személyes hit is támpontokra épül. Ezeket nevezzük a hit „mércéinek”, amelyek lelki és magatartásbeli értékekre vonatkoznak, és azok kiváltó mechanizmusaiként működnek. Szokásaink az általunk elfogadott meggyőződéseink támpontjaiul szolgálnak. 
Az életmódunk és a prioritásaink olyan támpontok, amelyeket időnként felül kell vizsgálnunk. Mivel ezek láthatókká válnak a körülöttünk élők számára is, az érintett személyek pontosan meg tudják állapítani, hogy valóban hívő emberek vagyunk-e. 
Melyek a vallásos életem azon támpontjai, amelyek még fejlesztésre és tökéletesítésre várnak?