Válasz

„Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” – Sir 3:26

Jeremiás a sírás és a fájdalom prófétája volt. Szolgálatát a 70 éves babilóniai fogság idejével kapcsolatos kijelentések határozták meg. Amikor a jövőbe tekintett, mintha egyetlen reménysugarat sem látott volna. Minden sötétnek és szomorúnak tűnt számára. Imái és üzenetei telve vannak komor előjelekkel, mintha még a Nap sugarai sem lettek volna képesek áttörni keserűségének és szomorúságának felhőin. 
Némi reménysugarat csupán az jelentett számára, hogy imában elbeszélgethetett Istennel, és kitárhatta Előtte lelkének komorságát. Ilyen pillanatok közepette kapta Istentől a reménység és vigasztalás látomásait. 
Íme, Isten egyik ilyen kinyilatkoztatása: „Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket, és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre. Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek. Akkor segítségre hívtok engem, és elmentek és imádtok engem, és meghallgatlak titeket. És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem” (Jer 29:10-13). 
Érdekes módon – bár úgy tűnt, hogy Isten elhagyta fogságban sínylődő népét – a próféta mégis annak biztosítékát kapta, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor az Úr újra kész lesz örömmel válaszolni népe könyörgéseire. Csakhogy a felüdülés és a helyreállítás idejéig Isten még sokáig hallgatott. Ez idő alatt azonban az imádkozóknak csendben kellett várniuk a választ az imáikra. 

Mit tanulhatok Jeremiás tapasztalatából az imámra várt isteni választ illetően?