Dicsőítés

 „Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; és arccal leborula az ő lábainál, hálákat adván néki: és az samariabeli vala.” – Lk 17:15-16

A dicsőítés a hála és a csodálat kifejezése. Földig hajolni valaki előtt az ótestamentumi időkben azt jelentette, hogy az illető kifejezi függőségi viszonyát az előtte álló, hódolatát és dicsőítését fogadó személy iránt. 
Figyelemreméltó, hogy Jézus elfogadta a leprából meggyógyult samaritánus dicsőítő magatartását. Szívesen fogadta volna a gyógyulásban részesült zsidóktól is ezt a hódolatot, ők azonban hálátlannak bizonyultak. 
Napjainkban a konvencionális testbeszéd már nem tartalmazza a földig hajolást a jótevő vagy fontos személy előtt. Legfeljebb az alázatos főhajtást tartja indokoltnak, elfogadhatónak a társadalom.  
Van tehát jelentősége annak, hogy mi rejtőzik hálát és köszönetet kifejező gesztusaink mögött. A mély lelki érzelmek többet érnek, mint a kegyesség látványos kifejezése. Isten látja a lelket, és szívesen fogadja érzelmeinket és odaadásunkat. 
Az Istennek odaszentelt szív, ha valóban engedelmes, nem érzi szükségét, hogy mesterkélten viselkedjen az emberek előtt, de nem is fogja mindenáron titkolni lelki-vallási álláspontját, Isten és az isteni dolgok iránti hódolatát. 
Néha egy apró cselekedet is, mint például a Bibliának a többi könyv fölé való elhelyezése, határozott üzenetet közvetít a vallási élet minőségére vonatkozóan. 

Melyik az a kedvenc bibliaszöveg, amely által kifejezhetem függőségemet Isten iránt, valamint mindaz iránt, amit Isten ad nekem és tesz értem?