Kegyesség

 „A szentségtelen és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd. Hanem gyakorold magadat a kegyességre.” – 1Tim 4:7 

Isten egyik ifjú szolgája elé Pál két, az élettel és a szolgálattal kapcsolatos szemléletmódot állít szembe egymással. Az egyik az emberi képzelőerő és kitalációk kultúrája, amely képes a világról és az életről szóló irodalom és elméletek végtelen kötetét produkálni. A másik pedig az Istentől függés, a személyes odaszentelődés és imádat útja, amely Isten Igéjére és kinyilatkoztatásaira épül. Ez utóbbit nevezi Pál kegyességnek. 
A kegyesség Isten létezésének és megnyilvánulásainak a valóságára épül, aminek van egy általános, de ugyanakkor személyes vonatkozása is. 
A személyes imádat során Isten kinyilatkoztatást nyújt az Ő nagy tervéről, mint ahogy arról is, hogy miként tehet eleget küldetésének az a személy, aki Istennek szenteli az életét. A kegyes ember személyes látásmódja állandó változásban van, és folyamatosan a tanulmányozás és az imádkozás által kinyilatkoztatott isteni tervhez igazodik.  
A kegyesség elsősorban buzgó imaéletet és odaszentelődést igényel, továbbá pedig szeretetteljes, együtt érző cselekvést az embertársak iránt. Az emberek nem sokat tudnak arról, hogy egy hívő ember mennyi időt tölt Istennel, arra viszont felfigyelnek, ha kegyes és imádja Istent. A nyilvános szolgálat e vetülete teszi a kegyes embert hitelessé és megbízhatóvá, miközben lelki üzeneteket és tanácsokat közöl embertársaival. A lelki beállítottság tehát a kegyes ember személyes imádatának és lelki gazdagságának az eredménye. 
Mit mondhatnának a körülöttem élő emberek az én gyakorlati kegyességemről és lelki beállítottságomról?