Normalitás

„Avagy maga a természet is nem arra tanít-é titeket, hogy ha a férfiú nagy hajat visel, csúfsága az néki?” – 1Kor 11:14

A korinthusi gyülekezetben, a nők hajviseletéről kirobbant vita közben Pál apostol az illemtudásra és a normalitásra hivatkozik. Viszont a normalitást általában a körülmények és a pillanatnyi kulturális környezet határozza meg. Az első században a zsidók jobbára hosszú hajat viseltek és nem borotválkoztak, de Pál szavaiból kitűnik, hogy a korinthusiak normalitása eltért a zsidó kultúrától és hagyományoktól.
Voltak olyan bibliai személyek, mint például Mózes, aki természetesnek tartotta úgy öltözködni és viselkedni, ahogy az a hely megkövetelte, ahol éppen tartózkodott, és így próbált kiegyensúlyozott, tiszteletreméltó magatartást tanúsítani.
Amikor Jethró lányai a nyájaikkal korábban érkeztek haza, atyjuknak egy egyiptomi férfiről beszéltek, aki segített megitatni a jószágaikat. Teljesen biztos, hogy semmit sem tudtak erről a titokzatos személyről, aki megjelent a környékükön, de a hajviselete és a ruházata alapján egyiptominak vélték. És az is biztos, hogy az apósánál töltött évek után Mózes kinézete már nem hasonlított az egyiptomiakéhoz, hanem ő is átvette a hely öltözködési szokásait.
A normalitás számos tényezőtől függ, amelyek állandó változásban vannak, ezért a normalitás maga is állandóan változó. Minden generációnak megvan a maga normalitása, amit tiszteletben kell tartani, és amit népszerűsíteni kell, amennyiben nem ellenkezik a minimális erkölcs, jóérzés és ízlés normáival.
Hogyan kellene a társadalmi és lelki pozíciómnak megfelelően öltözködnöm és viselkednem?