Monológ

„Monda pedig magában a sáfár: Mit műveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot?” – Lk 16:3

A mindennapi életben annak a beszédnek is értéke van, amit csak az hall, aki elmondja. Így szoktunk magunknak kérdéseket feltenni, mint a mai szövegben a sáfár, és szintén így kapjuk a legjobb válaszokat is. Végeredményben a gazda azokat a leleményes megoldásokat tartotta dicséretesnek, amelyeket a hűtlen sáfár talált és ültetett gyakorlatba. Noha a gazda számára az a tény, hogy a sáfár magába szállt, igazából nagyobb kárt okozott, mint korábbi hanyagsága, mégsem bocsátotta el, mivel azt remélte, hogy az immár beigazolódott értelmi képességeiből jókora hasznot húzhat a jövőben is.
Következésképpen nekünk is azt javasolja, hogy bonyolult kérdésekben keressük az egyszerű megoldásokat. És ebben a keresésben szükségünk van egy önmagunkkal lefolytatott párbeszédre is.
A monológ tehát a személy elfoglaltsági körétől függően a kérdések és témák végtelen sorát érintheti. Bölcs dolog, ha olyan kérdéseket választunk, és olyan válaszokat keresünk, amelyek megfelelő módon segítik elő személyes fejlődésünket.
A monológ kiválóan ötvözi a csodálatot az elmélkedéssel, a tanulmányozással és a kutatással. A belső párbeszéd serkenti az agyműködést, s így az elmét az ötletek, a felfedezések és hasznos újítások forrásává teszi.
A szabadjára engedett elme csak ritkán jut el megújulást hozó eredményekhez, ezért van oly nagy szükség a gondolatok fegyelmezésére. A fegyelmezett elme sokkal termékenyebb, mint a spontánul, irányítás nélkül működő gondolkodásmód.
Milyen nagy kérdésekről szoktam beszélgetni önmagammal? Vagy talán van még mit fejlődnöm ezen a téren?