Kényszer

„És aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.” – Mt 5:41

A mások általi kényszerítés nem minden esetben okoz lelkiismereti problémát, vagy nem korlátozza a lelkiismereti szabadságot. Jézus Krisztus evangéliuma Palesztina római megszállásának mostoha körülményei idején született. A zsidóknak néha el kellett végezniük a rómaiak által rájuk kényszerített dolgokat, ami sértette nemzeti büszkeségüket és választott népi azonosságukat. Könnyen hatalmába kerítette őket a lázadás lelkülete, ezért gyakran a római katonáknak kellett erőszakosan beavatkozniuk a hangulat csillapítása végett. 
De mit mond a Mester ebben a helyzetben? Vajon lázadásra buzdít, és az egyiptomi kivonuláshoz hasonló szabadulást hirdet? Vagy a rómaiaknak ad igazat, és fejet hajt az elnyomók előtt? 
Meglepő, de Jézus nem állította, hogy követőit elsősorban a társadalmi rend megváltoztatása kellene, hogy foglalkoztassa, hanem azt tanácsolta, hogy országának ügyére és győzelmére összpontosítsanak. Ennek érdekében számolt azzal, hogy néha kellemetlen dolgokat is el kell végeznünk, ám ezek nem érintik hátrányosan vallási meggyőződésünket és gyakorlatunkat. Következésképpen tehát hasonló körülmények között dinamikus túlélési módszereket javasol. 
A római katona csomagjainak cipelésére szólító parancsnak engedelmeskedni lehet, s így már nem is tűnik kényszermunkának. Sőt, ilyenkor akár közelebbről is megismerkedhetnek az Izraelben időlegesen állomásozó katonákkal, és felfedezhetik, hogy egyesek közülük érdeklődnek a zsidó hit és vallásgyakorlat iránt. Némely esetben akár tartós barátságok is szövődhettek, mint például Kornélius vagy más hozzá hasonló rómaiak esetében. 
Hogyan viszonyulok azokhoz a kényszerhelyzetekhez, amelyek nem érintik hátrányosan a vallási meggyőződésemet, és miattuk nem kell feladnom a hitemet? Válhatnak-e ezek az esetek is áldássá saját magam és a körülöttem élők számára?