Immanencia

„Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.” – Jak 1:14

Az immanencia egy eléggé összetett filozófiai fogalom, ma viszont egy általános, nem túlságosan elvont értelmezését fogjuk alkalmazni. Ennek alapján az immanencia jelentése: valami magában a dologban vagy fogalomban benne rejlik, benne van, a természetéből következik. 
A mai szövegben Jakab apostol kijelenti, hogy a kísértés belülről fakad, bűnre hajlamos természetünk része. Még ha léteznek is külső tényezők, amelyek befolyásolják bűnös tetteinket, a bűn legfőbb forrása önmagunkban keresendő, bennünk rejlik a gonoszság gyökere. Ezt jelenti az emberre vonatkoztatott immanencia. 
Amikor azonban az immanencia Istenre vonatkozik, akkor azt kell megértenünk alatta, hogy Isten semmitől és senkitől sem függ önmagán kívül. Az isteni immanencia az isteni természetfelettiséggel együtt tökéletes egységet alkot. Leegyszerűsítve: Isten természetfeletti, transzcendens, vagyis nem azonos a teremtett világgal, műve fölött áll, továbbá Isten immanens, vagyis önmagán kívül senkitől és semmitől sem függ. 
Emberrel ápolt kapcsolatában Isten elszakad a bűnösöktől, mégis ott áll az összetört szívűek mellett, hogy bekötözze sebeiket és letörölje könnyeiket. Egy napon majd önmagához gyűjti a Fia áldozata és a Szentlélek helyreállító munkája által megváltott bűnösöket. 
Visszatérve az emberi lény immanenciájára, meg kell jegyeznünk, hogy az isteni immanenciával ellentétben az ember immanenciája nem teljes, nem abszolút. Noha az emberi természet önmagában bűnös, mégis reménykedhet abban, hogy Isten be fog avatkozni az életébe, s így képessé válik arra, hogy Isten hatalma révén engedelmes és szent életet éljen. Az emberi immanencia csak negatív értelemben működik, vagyis az ember önmagától követi el a gonoszságot. Viszont a jó cselekedeteit csak Isten természetfeletti beavatkozásának köszönheti. 
Hogyan győzhetném le bűnös természetemet, hogy eljussak arra a szintre, amit Isten elvár tőlem?