Gesztus

„Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát.” – Jn 13:4

A Mester egyetlen szó kiejtése nélkül is nyilvános munkásságának egyik legfontosabb leckéjét adta, mintegy rámutatva arra, hogy készen kell állnunk elvégezni még a legalázatosabb, ellenben magasztos erkölcsi jelentőséggel bíró szolgálatokat is. Az alázatosság szertartása az önzetlen odaadás emlékoszlopa, melyet nemcsak negyedévente, hanem naponta gyakorolnunk kellene. 
A gesztus vagy testbeszéd a nonverbális nyelvezet egyik eleme, mely vizuálisan képes olyan üzenetet közvetíteni, mely hosszú időre bevésődik az emlékezetbe, tehát továbbra is ihletésforrás, és hosszú időre érvényes üzenettel bír. 
Ölthet drámai formákat is, mint például az istenségek oltára előtti tömjénezés, vagy a királyi kultusz. Megtagadása nagyon sok keresztény ember életébe került. Ennek a gesztusnak olyan jelentősége volt, amit mind a keresztények, mind a királyi kultusz hívei megértettek. Ezenkívül mindkét tábor számára imádati szertartásnak is számított. 
Térjünk vissza az alázatosság szertartásához. A lábmosás alkalmával teljes lényünket embertársunk rendelkezésére bocsátjuk az ő jóléte érdekében, illetve azért, hogy immár megtisztultnak érezze magát. Azáltal pedig, hogy embertársunk megmossa a lábunkat, beismerjük, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek Isten előtt elfogadható erkölcsi tisztaságra szert tenni. Egy másik személynek kell megmosnia a lábamat, hogy tisztává válhassak az Úr előtt. Az alázatosság szertartásában részt vevő két fél gesztusai azt hirdetik, hogy Istentől függ az életünk, és Jézus Krisztust, Példaképünket követve, felelősséggel tartozunk egymás iránt. 
Amikor a lábmosás szertartásán veszek részt, milyen mértékben vagyok képes átérezni ennek a gesztusnak a mélységes jelentőségét?