Féltékenység

 „Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok.” – 2Móz 20:5

Emberi szempontok alapján a féltékenység szenvedést okoz, mivel a szeretett személy hűségének megkérdőjelezéséből, a bizonytalanság érzéséből fakad. Ez a nyugtalanság visszaélő magatartást szül, ami káros hatással lehet a kapcsolatra. 
Mennyei szempontok szerint azonban a féltékenység Isten azon vágyát fejezi ki, hogy az ember csak neki szentelje a szívét, és ne ossza meg szeretetét a világ urával is. Ilyen értelemben a visszafogott vagy akár nyílt incselgés a bűn világának álságos dolgaival és a féktelen életmóddal olyan hűtlenség, mely súlyosan megsebezheti Isten irántunk érzett nagylelkű és gazdag szeretetét.  
De térjünk vissza az emberhez. Amikor a házasfelek valamelyike féltékeny, a másik fél minden tőle telhetőt megtesz, hogy társában ne táplálja ezt az érzékeny és fájdalmas indulatot. Némely esetben azonban a dolgok elmérgesednek, s az áldozat törekvései, hogy hűségét bizonyítsa, nem vezetnek eredményre. Más esetben viszont sokáig, sokszor egy életen át tart ez az áldatlan állapot, s a kapcsolatuk valahogy túléli a válságos időszakokat. 
Istennel ápolt kapcsolatunk szempontjából a második parancsolatban említett isteni féltékenység célja serkenteni az éberségünket és figyelmünket, mivel ismert tény, hogy az ellenségünk nem alszik. A bálványimádást például minden esetben belső lelki tényezők táplálják, mint a például a jogos szükségletek, de akár a bukott természetünkből fakadó bűnös hajlamok is, ugyanakkor külső tényezők is hozzájárulnak, mint a társadalmi nyomás vagy a tömegpszichózis. A lélek tisztasága tehát egy állandó küzdelem végcéljává válik, amelyre Isten féltékenysége egészséges és hatékony befolyást gyakorol.
Segít-e rajtam az a tudat, hogy Istent felettébb érzékenyen érintik iránta tanúsított hűségem hullámzásai, amikor erkölcsi és vallási jelentőségű döntéseket hozok?