Vihar

„Az Úr pedig nagy szelet bocsáta a tengerre, és nagy vihar lőn a tengeren.” – Jónás 1:4

Isten a természeti elemeket gyakran akkor használja fel, amikor gyermekei – de különösen azok, akiknek elsődleges feladatuk lenne a szolgálat – nem tesznek eleget kötelességüknek. A nap, a szél, a felhők, a villámcsapások, az eső és minden természeti erő a legtöbb esetben teljes odaadással és hűséggel szolgálja Istent. 
A mai szövegben az Úr a vihar erejét használta fel. Ennek a természeti elemnek a Szentírásban nagy általánosságban különleges jelentősége van, a Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetésben pedig célzott jelentéssel bír. A szél kiváló szemléltetése a Szentlélek személyiségének és munkájának. 
Jónás esetében viszont az, hogy Isten felhasználta a vihart, arra késztette a prófétát, hogy a Bibliában található egyik legszebb imát mondja el. Jónás könyvének 2. fejezetében egy igazi zsoltárt találunk, ami még a Zsoltárok könyvének is a becsületére válna. 
Jónás történetében a vihar mutatja meg azt a határvonalat, amit Isten nem enged átlépni. Az Úr nem avatkozik közbe, amikor Jónás Ninive helyett Társisba akar utazni, viszont közbelép, amikor a próféta kérkedni kezd az engedetlenségével. Heves szélvihart támaszt, amelyet a tengerészek azonnal természetfeletti jelenségként ismernek el, miközben Jónás mélyen alszik a hajó egyik rejtett zugában. 
A saját engedetlensége okozta depressziójában a vihar két irányból zúdítja Jónásra az öngyilkosság kísértését. Kétségbeesésbe sodorja, már-már a tengerbe veti magát, de inkább abból a meggondolásból, hogy így megszabadulhat a rá bízott feladat nyomása alól, nem az embertársai megmentését szolgáló nagylelkű, nemes indíttatás vezérli. Isten azonban a legnagyobb reménytelenség pillanatában egy tengeri élőlényt küld a megmentésére. 
Néha én is istenellenes lelkületet táplálok. Ilyenkor milyen viharok felhasználásával próbál jobb belátásra bírni engem az Úr?