Farizeus

 „Kik tudják rólam eleitől fogva (ha bizonyságot akarnak tenni), hogy én a mi vallásunknak legszigorúbb felekezete szerint éltem, mint farizeus.” – Csel 26:5

A „farizeus” megnevezésnek ma már senki sem örülne, mert színlelést, képmutatást, gőgöt jelöl, egy olyan lelkiállapotot, amit az egyén élete egyáltalán nem igazol. 
Pál azonban nem szégyelli bevallani, hogy korábban a farizeusok pártjához tartozott. A farizeusok azt a társadalmi osztályt alkották, amelynek legfontosabb feladata volt a választott nép lelkiségének megóvása és népszerűsítése. Legfőbb teendőjüknek tartották a törvény tanítását, és éberen őrködtek a szent rendeltek betartása fölött a mindennapi életben. Egy zsidó ember számára nem is létezett nemesebb és magasztosabb, mint hogy ehhez a társadalmi csoporthoz tartozhasson. 
Feltevődik azonban a kérdés: Hogy jutottak oda a farizeusok, hogy ma már negatív emberi és társadalmi jellemvonásokat társítunk hozzájuk? 
Nem olyan nehéz válaszolni erre, ha figyelembe vesszük, hogy a farizeusok saját erejük és bölcsességük által igyekeztek eleget tenni az isteni előírásoknak. Ilyen körülmények között csak természetes, hogy az eredmény nem lehetett más, mint sajnálatos kudarc. Ennek a kudarcnak a palástolása végett szükségessé vált újabb szigorítások és személyes törekvések bevezetése, amelyek által a kívülálló emberek mit sem tudva meghatódhattak, látva a farizeusok feltételezett fedhetetlenségét. 
Ha ebből indulunk ki, könnyen rájövünk, hogy milyen gyakran fenyeget bennünket is ez a veszély. Valahányszor saját erőből akarunk eleget tenni az isteni előírásoknak, fennáll annak a kockázata, hogy modern farizeusokká válunk, amivel magunkra vonjuk az isteni elmarasztalást. Éppen ezért van felettébb nagy szükségünk arra, hogy egyenesen Krisztushoz járuljunk, hogy Ő biztosítsa számunkra védelmező feddhetetlenségét. 
Cselekedeteim közül mennyit valósítottam meg saját erőmből, és mennyi a Jézus Krisztusba vetett hit általi feddhetetlenség megvalósítása?