Eksztázis

 „Mikor pedig a dél elmúlt, prófétálni kezdtek egész az estéli áldozatig.” – 1Kir 18:29

Az eksztázisra tekinthetünk úgy is, mint közvetlen tapasztalatra, a természetfelettivel való mélységes közösségre, de tekinthetjük akár orvosi beavatkozást igénylő, súlyos elmezavarnak is.
Baál prófétái a Kármel-hegyen szélsőséges mozdulatokkal és megnyilvánulásokkal próbálták isteneiket válaszra bírni. Idegeiket túlfeszítve már-már önkívületi állapotba kerültek. Más esetben eme önkívületi állapotukat felfoghatták volna az istenek válaszának is, de mivel az oltáron nem lobbant fel a tűz, így „prófétálásuk” nem sok jóval kecsegtetett. 
Az eksztázis vagy önkívületi állapot egyik sajátossága az általános érzékelés megszűnése és az önkéntelen mozdulatok jelentkezése. Ilyenkor az egyén egy olyan konstellációba kerül, amelynek már nem sok köze van a valósághoz. Hasonló történt a prófétákkal is, valahányszor üzenetet kaptak Istentől. Erre utal Pál is, amikor az örök valóságokkal kapcsolatos látomásairól beszélve kijelenti: igazából nem tudta, hogy az általa látottak valóságosak-e, vagy csak a képzelőereje szabadult el. 
A valóságtól való elszakadásban az önszuggesztió is fontos szerepet játszhat, főleg akkor, ha mindez labilis pszichével társul. Az egészség megőrzése érdekében ellenjavallt ilyen súlyos következményekkel járó túlzásokba esni. 
Ahhoz, hogy Isten jelen legyen és megnyilvánuljon a hívő ember életében, nincs szükség eksztázisban szerzett tapasztalatokra. A túlfeszített idegállapotban elmondott ima távolról sem igazolja az imádkozó ember hitét és odaadását, mivel a Szentlélek az, aki túlzásoktól mentes életre vezet bennünket. 
Hogyan kerülhetem el az önszuggesztió csapdáit, vagy a lelki aszályt, amelyből hiányzik az Istennel való járás sajátságos megtapasztalása?