Beszéd

„A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mi módon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.” – Kol 4:6 

A beszéd képességével – az önkifejezés leghatékonyabb eszközével – kizárólag az ember rendelkezik, általa kifejezheti gondolatait, vágyait, érzelmeit, szándékait, óhajait. Akár beismerjük, akár nem, szavaink okozhatnak jót, de szörnyű gonoszságot is. Ha el akarjuk kerülni az olyan helyzeteket, amiket később meg kell bánnunk, akkor sokkal tudatosabban kellene beszélnünk. 
A kolossébelieket az apostol arra emlékezteti, hogy felelősséggel tartoznak beszédük minőségéért. Általában az építőjellegű, választékos beszédre törekszünk, de ez nem alakul ki magától. Néha meggondolatlanul olyan dolgokat mondunk, amiket később megbánunk. 
A beszéd nem független a létezésünktől. Életünk és magatartásunk egységes egészet alkot, s a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, ugyanakkor egymástól függ. Amikor lényünk valamelyik része válsághelyzetbe kerül, az egész rendszer szenved, és annak megfelelően nyilvánul meg. Viszont a beszédet lehet nevelni és féken tartani, ami időt, erőfeszítést és önfegyelmet igényel. 
Egyes szakmákban a beszéd a legfőbb munkaeszköz, ezért a művelői megtanulják hasznosan, személyes érdekektől és tapasztalatoktól mentesen használni azt. A színészek és az ügyvédek például képesek könnyeket csalni hallgatóik szemébe anélkül, hogy ők maguk elhinnék, amit mondanak. Itt most nem azt elemezzük, hogy ez erkölcsös-e vagy sem, mivel minden szakmának van saját erkölcsi értékrendje, viszont a keresztény számára az őszinteség sokkal fontosabb a művészi alakításnál. Az eredetiség sokkal értékesebb az előre betanult kliséknél. 
Túl a személyes fejlődésre és jellemformálásra való törekvéseken érdemes megtanulni és alkalmazni a következő imádságot: „Tégy, Uram, závárt az én szájamra; őriztessed az én ajkaim nyílását!” (Zsolt 141:3). 
 

Milyen a beszédem? Eredeti és pozitív? És milyennek kellene lennie?