Lelkiismeret

„Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor.” – Csel 24:16

A szövegkörnyezet alapján a „lelkiismeret” erkölcsi tudat, más szóval Isten hangja, mely állandóan szól hozzánk, és mutatja az utat, amelyen eleget tehetünk elvárásainak. Néha annyira erős lehet az érzékelés, hogy szinte halljuk, ahogy Isten megszólít és mutatja, merre menjünk. Máskor viszont bájos és nyugodt a lelkiismeret hangja, amit nem is esik nehezünkre elhallgattatni, utána pedig saját gonosz, önző, bűnös terveink végrehajtásával törődni. 
Kis erőfeszítéssel és jóindulattal azonban megtanulhatunk teljes biztonságban hajózni a Szentlélek szelíd kormányzása alatt, hiszen a Szentlélek az, aki közvetlenül igazgatja lelki utazásunkat, alakítja lelkiismeretünket, erkölcsi tudatunkat. 
Pál apostol Félix kormányzó előtt kijelentette, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete. Beismerte, hogy a lelkiismeret nem független az akarattól. A lelkiismeret helyes döntéseket eredményez, a helyes döntések pedig a maguk során táplálják és erősítik a belső, lelki irányultságot és erkölcsi tisztánlátást. 
Ha semmit sem teszünk lelkiismeretünk védelme és fejlesztése érdekében, a napi rutin elaltathatja még a korábban érzékeny és működőképes erkölcsi érzéket is. Ami korábban fontos életelvnek bizonyult, idővel egyre lényegtelenebbé válik, mígnem teljesen szem elől tévesztjük. 
A lelki felnőtté válás során természetes, hogy bizonyos dolgok jelentősége és rendeltetése mélyebb értelmet nyerjen. A lelki értékek saját hierarchiát alakíthatnak ki, és a lelkiismeret is érzékenyebbé válik. Fontos azonban, hogy ez a folyamat megmaradjon a Szentírásban kijelentett igazságok keretein belül. 
 

Milyen irányban halad az erkölcsi tudatom, a mély vagy a felszínes lelki élet felé?