Teremtés

„Minden Ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” – Mt 1:3

A teremtés Isten legmagasztosabb műve, természetes tehát, hogy Isten kézjegyét hordozza. Isten a bölcsessége, szeretete és hatalma által jellemének egy részét átültette az emberbe. 
Úgy látta jónak, hogy végtelen szeretetében az egész természetet – és nyilván magát az embert is – bevonja abba a tervbe, amely a teremtés kiterjesztését irányozta elő, hogy benépesítse a földet. A gyarapodás és szaporodás Isten kezdeti tervének mintáját követi. 
Ez a folyamat a szeretet egyik működési alapelve. Ugyanezt a szeretetet ültette gyakorlatba Isten a kezdeti teremtés folyamatában, és ez a szeretet van jelen tevékenyen ma is az újjáéledő természet körforgásában. A madarak világa csicsergéssel van tele, az állatvilág az életöröm táncát járja, a figyelmes szemlélő titokzatos értelmet fedezhet fel az udvarlási rituálékban, egyes egyedek pedig készek akár a legnagyobb áldozatvállalásra is.  
Visszatérve az emberhez, a teremtés aktusa lenyűgöző fénybe és szépségbe burkolózik mind a művészeti alkotások, mind a fajfenntartás terén. Lucian Blaga joggal közelített csodálattal a „világ ékes csodáihoz”, amelyekkel lépten nyomon találkozott a „virágokban, a szemekben, az ajkakon és a sírokon”. 
Isten a természet megformálásakor elegendő jelet rejtett el ahhoz, hogy bárki megtalálhassa Őt. „Szerelmes levelét” tolmácsolják hajnaltól alkonyatig a fizikai jelenségek, melyek révén a természet állandó ihletettséget és menedéket jelent a test, az értelem és az érzelmek számára. 
 

Mikor történt meg legutóbb, hogy elbűvölten bámultam a csillagos eget? Mikor fogom megismételni ezt a szavakban nehezen kifejezhető tapasztalatot?