Elhívás

„Szólott az Úr Sámuelnek, ő pedig felele: Ímhol vagyok!” – 1Sám 3:4

Sámuel élete a hit, az engedelmesség és a gondviselés kiváló példáját nyújtja számunkra. A mai szöveg leírja Sámuel elhívását a prófétai, papi és vezetői szolgálatra. Ekkor azonban még tapasztalatlan gyermek volt, tekintélye sem volt, ám ezek a hiányosságok nem akadályozták meg Istent abban, hogy elhívja őt. 
Igaz, hogy a mennyei terv szerint Sámuel már régen el lett hívva, valószínűleg még akkor, amikor az édesanyja gyermekáldásért imádkozott, és megfogadta, hogy gyermekét az Úrnak szenteli. Az édesanya imáját hit, odaadás és önzetlenség hatotta át. 
Elsősorban nem magáért, hanem Istenért vágyott a gyermekre. És ez az, ami sokat nyomott a latban, amikor választ kapott az imájára. Sámuel elhívása Anna odaszentelődésének igazolását jelentette. Isten megmutatta, hogy szívesen fogadta az ajándékot. 
Megható, ahogyan Éli reagált, amikor tudomására jutott a gyermek Istennel szerzett tapasztalata, amely tapasztalat Sámuelben akkor még nem is tudatosult. Amikor a főpap megértette, hogy Isten hívta el a gyermeket, igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy Sámuel beépülhessen a mennyei tervbe. 
Az isteni elhívásnak megvannak a maga okai, amelyeket mi, emberek nem ismerünk, és nem minden esetben értünk meg. Viszont azonosíthatunk néhány mintát, amely alapján munkálkodik Isten. Például: az Úr olyan embereket választ ki, akiket az Ő tervéhez leginkább megfelelőnek és jónak talál. 
A szolgálatra hívás nem jelenti automatikusan a személyes üdvösség biztosítását, hanem ellenkezőleg, még nagyobb és még megterhelőbb, de akár még kockázatosabb felelősségek vállalását is jelentheti. 
Mire hívhatna el engem Isten?