Kapituláció

„Isten előtt kedves áldozat: a töredelmes lélek.” – Zsolt 51:19

A kapituláció fegyverletételt, megadást, a küzdelem feladását jelenti. Általában nem áhított alternatíva vagy kilátás, különösen ha a jó és a gonosz közt dúló nagy küzdelemről van szó. Az Isten oldalán harcoló katonának sosem szabad feladnia a küzdelmet, mindig elszántnak, bátornak kellene lennie. 
Amikor azonban a lelkünk ellenállást vagy épp ellenségeskedést tanúsít Istennel szemben, szükségünk van a kapitulációra. A bűnbeesett ember természeténél fogva szembehelyezkedik Isten törvényével, ellenáll az isteni hívásnak, és erejét megfeszítve vergődik, mert nem hajlandó meghalni Krisztussal együtt. Ezért van szükség a feladás fontos döntésére, hogy Isten karjaiba helyezzük magunkat. Ilyenkor átütően mutatkozik meg a fuldokló ember túlélési ösztöne, aki azt hiszi, hogy megmentheti önmagát, ha elkeseredetten kapaszkodik megmentőjébe. A kapituláció tehát az egyetlen életmentő művelet ebben az esetben. 
A Damaszkusz határában földre rogyott tárzusi Saul látványa azon kapituláció ékesszóló példája, amelyre minden emberi léleknek szüksége van. A dicsőség országában csak az Isten iránti teljes megadás biztosíthat helyet számunkra. Csak az Isten szeretetének állandó „támadása” előtti kapituláció tehet képessé arra, hogy a hajdanán mennyben kirobbant, majd a földre is átterjedő küzdelemben megbízható katonák lehessünk.
Isten csak azt a lelket képes helyreállítani, aki a Sziklára esik. Az összetört szívet többre értékeli a bűnért való áldozatok illatánál. Az 51. zsoltárban Dávid ezt érti az új szív és az új, erős lélek építése alatt. 
Mi az, ami ellen teljes erőbedobással kellene küzdenem, illetve amiről visszatartás nélkül le kellene mondanom és amit el kellene hagynom?