Szentségtörés

„Ekkor a főpap megszaggatá a maga ruháit, és monda: Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságokra? Ímé most hallottátok az ő káromlását.” – Mt 26:65

Kajafás mindenáron ésszerű, de nem feltétlenül helytálló vádat akart kitalálni, hogy kieszközölje Jézus halálra ítélését. Hamis tanúkkal próbálta igazolni, hogy Jézus le akarta rombolni a templomot, mely vádra a Megváltó nem is látta érdemesnek a válaszadást. 
Amikor a főpap felállt, hogy még hatalmasabbnak tűnjék, s így csikarjon ki valamilyen reakciót a Vádlottól, Jézus meglepő módon „igennel” válaszolt arra a kérdésre, hogy valóban Ő a Krisztus, az Istennek Fia. Elérkezett az idő, hogy vallomást tegyen az ítélőszék előtt. A jelenlevőknek tudomást kellett szerezniük arról, hogy Ő a Messiás, a mennyei Atya Fia. És a legjobb módja annak, hogy ezt megtudják az, ha mindezt a leghitelesebb Forrástól hallják. Ezért döntött úgy Krisztus, hogy megszólal, és elmondja az önmagával kapcsolatos igazságot. 
A főpap megszaggatta ruháit. Szélsőséges tettével döbbenetét akarta kifejezni Jézus azon kijelentése hallatán, hogy Ő a Messiás. A főpap számára ez a kijelentés a Tízparancsolat azon határozott kijelentésének az áthágását jelentette, hogy Isten egy, és az Ő nevét nem szabad hiába kiejteni. Ez szentségtörés volt, ami a zsidó jogrend szerint elég is volt a vádemeléshez. A római jogrend alapján azonban másként álltak a dolgok. Ettől eltekintve Kajafás ítélőszéke szerint Jézus nyilvánvalóan szentségtörést követett el. 
A körülöttünk levő világnak nem okoz gondot közömbösen beszélni a szent dolgokról. A keresztény embernek nem lenne szabad ilyen könnyedén követnie a szentségtörő magatartást. 
Hogyan lehetnék még óvatosabb, valahányszor Isten neveit és az isteni kiváltságokat említem, hogy ne ejtsek csorbát Isten méltóságán és szentségén?