Túláradó öröm

„Szolgála tehát Jákob Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti vala őt.” – 1Móz 29:20

Jákob annyira szerelmes volt Rákhelbe, hogy érzelmei a túláradó öröm hatása alá kerültek. Még az idő múlását sem érzékelte. Hét év hosszú idő, főleg fiatal korban, de Jákob számára nem számított az idő múlása. Boldog volt, hogy egy napon Rákhel a felesége lesz, akivel majd örökre együtt maradnak. Reggel mindig meg fogja csókolni, mielőtt elindul napi teendőit végezni, és este a felsége fogadja az ajtóban, amikor hazatér. Így álmodozott Jákob élete nagy szerelméről. 
Az esküvőt követő reggel azonban a dolgok nem úgy alakultak, ahogy arról vágyakozva álmodozott. Jákobnak rá kellett ébrednie, hogy néha kegyetlen az élet, és a túláradó örömöt hozó naivitás nem minden esetben bölcs dolog. Az ezt követő hét év biztosan más hullámhosszon telt, pedig ugyanaz a szeretet fűtötte, mint korábban. 
Önmagában a felfokozott öröm állapota nem helytelen, viszont nem az egyetlen módja a dolgok, az emberek, az idő és a létezés érzékelésének, megértésének. Noha mindannyiunkban ott él az öröklét, a határtalanság, az eszményképek és a hatalmasság kihívásának gondolata, az élet arra tanított meg, hogy legyünk realisták, és éljünk két lábbal a földön. Az álmodozás könnyebbé teszi az életet, de a realista hozzáállás segít jobban gazdálkodnunk az életünkkel. 
Ha így állnak a dolgok, miért ne lehetnék realista gondolkodású vagy épp kiegyensúlyozott álmodozó?