Semmi nem választhat el tőle

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk, Jézus Krisztusban van.” (Róma 8,38–39)

Az egyik szombaton abban a kiváltságban volt részem, hogy több mint 200 nőnek prédikálhattam egy kenyai börtönben. Mindannyian csíkos egyenruhát viseltek. A hátukra hímzett vörös vagy kék címkék jelezték, hogy milyen bűncselekményt követtek el. Kisgyerekek futkostak a lábuk körül, ahogy letelepedtek a porba hosszú hálótermük előtt. Teljesen alkalmatlannak éreztem magam erre. Különböző okok miatt voltak ott, egyesek látszólag igazságtalanul. Az egyik aszszony azért volt bebörtönözve, mert fővő vizet öntött férjére hétévnyi verés után. Egy másikat azért zárták be, mert a rendőrség kábítószereket talált a széke alatt a buszon, amelyen utazott. Egy másikat azzal vádoltak, hogy megölte a kisbabáját, bár a kisbaba az apjánál és annak barátnőjénél élt. Számos ilyen és ehhez hasonló rémtörténetet hallgattam végig. Nem tűnt helyesnek ezen nők bebörtönzése. A legtöbbjüknek nem volt elegendő pénzük, hogy ügyvédet fogadjanak, aki védje az ügyüket, ezért nem volt más választásuk, mint a börtön. Akiknek kisgyerekük volt, csak a gyerek hároméves koráig tarthatták őket maguk mellett. Ezután a gyerekeket visszaküldték a férjekhez, nagyszülőkhöz vagy rokonokhoz, aki vállalta őket. Ha senkit nem találtak, akkor árvaházba mentek, ha találtak szabad helyet nekik. Mielőtt elindultam volna a börtönbe, őszintén imádkoztam Istenhez, hogy mutassa meg, mit mondjak. Ő Róma 8-ra irányította a figyelmemet, melyben arról biztosít, hogy semmi nem szakíthat el minket Isten szeretetétől. Felolvastam ezeket a verseket, és kértem a hallgatóságot, hogy próbálják meg szívükkel hallgatni a szavakat. Figyeltem az arcukat, míg a szavaimat hallgatták. Folyamatosan imádkoztam, hogy Isten nyissa meg a szívüket, hogy befogadják a szeretet üzenetét. A végén lelkesen és odaadással énekeltek. Ismerték a keresztény énekeket, és szinte kitört belőlük az öröm, tapsoltak, táncoltak, és felemelt kézzel dicsőítették az Urat, mint aki egyedüli reménységük és szabadításuk. Hiszem, hogy tudták, mit jelent dicsőíteni valakit, akiben bízhatnak. Azért imádkoztam, és imádkozom most is, hogy a menny hallgassa meg könyörgésüket, adjon békességet a szívükbe, ölelje át őket szeretetével, mentse meg őket, hogy gyermekeikkel együtt örökölhessék országát. Ti is imádkozzatok ezért!

Joy Marie Butler