A fiú, akit Isten akart

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismerd őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.” (Példabeszédek 3,5–6)

Tizennyolc hónapos volt, amikor a férjemmel először megláttuk őt. Ennek a kisfi únak hajlott lábai, duzzadt kezei, sárgás bőre volt, és egy fertőzés miatt csövek lógtak a füléből. A viselkedése sem volt természetes. Mi mégis örökbe fogadtuk. Már sok család visszautasította, és árvaházba került volna, ha mi nem lépünk közbe. Ő lett a második fi únk, mert előtte már örökbe fogadtunk egy kisfi út. Családunkból és barátaink közül nem mindenki fogadta el a fiainkat. Az egyik gyülekezeti tag azt mondta, hogy ha örökbe fogadunk, akkor a „legjobbakat” válasszuk. Ahogy második fiúnk növekedett, a lábai lassan kiegyenesedtek, gyógyszerekkel kezeltük krónikus sárgaságát, kézdagadását és fülfertőzését. Felfedeztük, hogy csak azért viselkedik kissé visszamaradottan, mert olyan gyerekkel volt együtt, aki valóban visszamaradt a fejlődésben. Amikor öt vagy hat éves lett, már a Bibliával a kezében „bibliatanulmányokat” tartott. Ezt egészen felnőtt koráig folytatta. Érettségi után bejelentette, hogy felvételizik az egyetemre. Megpróbáltam lebeszélni, mert úgy éreztem, még nem áll készen. Rámutatott a hálószoba ajtaján levő feliratra, majd így szólt: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Filippi 4,13) Igaza volt. Mindkét fiam sikeresen elvégezte az egyetemet, elvettek feleségül két csodálatos hölgyet, és megajándékoztak három elragadó unokával. Válaszolt Isten az imámra, hogy gyerekem lehessen? Természetesen, csak nem úgy, ahogy vártam. Olvastam áhítatokat gyermektelen nők tollából, akik imádkoztak gyerekért, és Isten igennel válaszolt kérésükre. De vannak olyanok is, mint én, akik imádkoztak gyerekért, és Isten nemmel válaszolt. Úgy éreztük, kudarcot vallottunk. Végigéltünk minden stresszes pszichikai és érzelmi traumát ezzel kapcsolatban. Vajon ez Isten terve velünk? Évekkel ezelőtt olvastam, hogy Isten nem minden párnak adott gyereket, hogy azoknak a gyerekeknek is legyen családjuk, akiknek nincsenek szüleik. Azokhoz szólok, akiknek nincs gyerekük: gondolkodjatok el az örökbefogadáson. Ez egy csodálatos missziómunka.

Ruth Cantrell