A szükségletek kielégítése

„Pál, Jézus Krisztus apostola Isten akaratjából, az Efézusban lévő és Krisztus Jézusban hívő szenteknek.” (Efézus 1,1)

Meglepődtem, amikor felhívott a fi am és közölte: „Anya, jelentkeztem a Tengerészethez.” Majdnem harminc éves, házas ember, jó mukahelye van. Hogy csatlakozhatott a Tengerészethez? Hat hónapog kiképzőtáborban lesz, majd utána havonta egy hétvégét tölthet otthon. De elvégre is, felnőtt. Nemde? Tud saját döntéseket hozni. Csalódott voltam. Később kaptam egy levelet unokatestvéremtől, Alentől. „Charlotte” – írta. „Megértem, hogy kissé csalódott vagy Benton döntése miatt. Sok évvel ezelőtt észrevettem, hogy nem szeretem végignézni az emberek döntéseit. És ez sokkal rosszabb, amikor a saját gyermekedről van szó. De most azt hiszem, a legjobb, ha nem akarod megoldani a helyzetet. Próbáld meg támogatni, és lehet, egy nap majd ki tudod jelenteni: „Köszönöm a szolgálatodat.” Közben pedig imádkozz, hogy ez is egyike legyen annak a „mindennek”, amit Isten jóra fordíthat életében (lásd: Róma 8,28), és lehet, hogy mások életében is.” Ez a levél valóban megváltoztatta az életemet. A fiam elmondta, hogy a felesége támogatja döntésében, így tudtam, hogy édesanyaként nekem is ezt kell tennem. Nem sokkal később küldött egy levelet nekem és a testvérének. „Az egyik barátom itt a kiképző táborban soha senkitől nem kap levelet. A családja nem támogatja, ezért arra gondoltam, nem küldenél neki is néhány levelet, melyben bátorítod. Ő látta, hogy én mennyi levelet kapok tőletek. Tudsz ebben segíteni?” Szeretek levelet írni, akkor miért ne? De mit mondhatnék egy fiatalembernek, aki nem a fiam? Azt hiszem, hogy imával kezdem, és kérem Isten segítségét. Így a lányommal együtt írtunk néhány levelet ennek a fiatalembernek. Később a fiam újabb kéréssel fordult hozzánk: „Tudnátok esetleg írni néhány levelet más fiúknak is, akik megtudták, hogy írtatok Kyle-nak? Azt mondják, nekik sem ír soha senki, és ők is szeretnének leveleket kapni. Azt mondták, a leveleitek nagyon érdekesek, és komolyan beszéltek.” Valóban? Így a lányommal együtt nekik is írtunk leveleket, bátorításokat, melyek reményeink szerint tartották bennük a lelket. Az én időmben még sok levelet írtunk, ezért tudom, mennyire fontos a levelezés. A lányom is szeret leveleket írni, pedig a korosztályából nem sokan foglalkoznak ilyesmivel. Lehet, hogy a fiam csatlakozása a Tengerészethez nekünk is felhívás volt, hogy használjuk Istentől kapott képességünket, és ez által bátorítsunk néhány, az otthonától távolra szakadt fiatalembert.

Charlotte (Swanson) Robinson