Gyermekeink megmentése (1. rész)

„Igen, így szól az Úr… én tartom meg fiaidat.” (Ézsaiás 49,25)

Az egyik késő tavaszi reggelen a férjem azzal a hírrel tért vissza kora reggeli sétájából, hogy a házunk mögött levő tavacskában lakó lúdcsaládban öt kisliba kelt ki a tojásból. Nagy örömmel látogattam meg őket, amikor a későbbi órákban együtt indultunk sétálni. Ahogy közeledtünk, láttuk, ahogy a pelyhes, gömbölyű, szürke pipék óvatosan tipegnek a parton, ízletes falatokat keresve a rövid fűben. Hirtelen láttuk, hogy az egyik kicsi felfordult, és hanyatt esett, majd a hátán fekve kapálózott, hogy újra talpra álljon, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. A szülei aggódtak érte, de nem segítettek neki. Furcsálltuk, hogy nem igyekeztek a segítségére. Előtte sokszor láttuk már, hogy a libák kihúzták kicsinyeiket a bajból. Ennek a párnak azonban nem sikerült. Miért nem segítenek neki – tűnődtünk, amikor egyértelműen látszott, hogy odaadó szülők, és aggódnak érte? Előre-hátra mentek, felmérve a terepet. Miközben fi gyelmesen kísérték a többi négyet, minden alkalommal válaszoltak, amikor az ötödik kis szerencsétlen segítségért gágogott. Nemsokára világossá vált, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, hogy talpra segítsék, de semmi nem segített. Miután hazaértünk, nem tudtam megállni, hogy időnként visszamenjek, és ellenőrizzem, mi történik. A helyzet minden alkalommal változatlan volt. Teltek az órák, a nap egyre forróbban tűzött a szegény kis teremtésre. Szegény kisliba minden erejével próbálta talpra erőltetni magát, és szülei is akartak segíteni, de nem tudtak. Telt az idő, és eldöntöttem, hogy amikor a szülők otthagyják, odamegyek és talpra állítom. Kétségkívül ti is szembesültetek olyan helyzetekkel, amelyek aggodalomra és szomorúságra adtak okot, ugyanakkor bizonytalanok voltatok, hogy közbelépjetek- e vagy sem. Mennyire áldottak vagyunk, hogy minden helyzetben bízhatunk abban, aki megígérte, hogy tanít és irányít, hogyan, mikor, mit tegyünk. Egyedül Ő képes: „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedni, feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Efézus 3,20).

Ella Louise Smith Simmons