Miért maradtam, miért mentem el?

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Timóteus 1,7)

Azt hiszem, a legtöbb lány elképzeli, milyen lesz az esküvője és a házassága. Gyerekkorunkban sokszor eljátsszunk ezzel a gondolattal, bevonjuk elképeléseinkbe a szomszéd fiút vagy az óvodás szerelmünket. Tizennyolc évig éltem házasságban egy férfivel, akit a középiskolában ismertem meg. Egy felélesztett kapcsolat volt. Az udvarlás ideje alatt már tudtam, hogy valami nincs pont a legnagyobb rendben kapcsolatunkkal, de féltünk szakítani, így mindketten maradtunk. Miután végre szakítottam vele, megkérte a kezem. Félt, hogy elveszít, én pedig úgy éreztem, hogy meg kell jutalmaznom, mert vett nekem egy gyűrűt. Néhány hónappal később teherbe estem. Nem akartam még jobban szégyent hozni édesanyámra vagy a gyülekezetre, mert a szintén hajadon testvérem is terhes volt. Amikor azonban a vőlegényem nemet mondott az esküvőre, rádöbbentem, hogy a gyűrű csak egy csali volt. Ultimátumot adtam neki. Esküdjünk meg a néptanácsnál a kisbaba születése előtt. Vonakodva, de beleegyezett, és megtettük. Ezután fellázadt, megcsalt, én is megcsaltam, hogy bosszút álljak, és megtartsam büszkeségemet. De mindketten féltünk megtenni a végső lépést. Én féltem az egyedülléttől, az elvált státus felvállalásától, az egyedülálló anyaságtól, most már négy gyerekkel. De legbelül valami jobbra vágytam. Arról ábrándoztam, hogy egyszer részem lesz egy egészséges szerelemben. Beleuntam a megcsalásokba, a tiszteletlenségbe, a kritizálásba, a vitatkozásba, a veszekedésbe, az álarcoskodásba, a tettetésbe a gyerekek előtt. Beleuntam a csendes elmagányosodásba, az elhidegülésbe, az üres ágyba, mert régóta a kanapén aludt. Abba is beleuntam, hogy egyedül járjak gyülekezetbe. Egy mély, valóságos kapcsolatra vágytam. Semmi sincs rosszabb annál, mint ha valaki csak papíron házas. Amikor legutoljára megcsalt, a sarkamra álltam. Csodával határos módon megtettem, pedig évekig tagadtam, hárítottam. Ez Isten időzítése volt. Ő minden lépésemben mellettem volt ezen az úton. Embereket küldött, hogy tanácsoljanak, támogassanak, bátorítsanak és vigasztaljanak. Hálás vagyok az emberekért az életemben, az égő csipkebokraimért. Soha nem gondoltam volna, hogy elvált, egyedülálló anya leszek negyven évesen. Nem volt könnyű, különösen tízévesemnek, akinek nagyon hiányzik az édesapja. Mégis olyan, mintha Isten visszavitt volna gerekkoromba. Most tanít, hogyan legyek tiszta, és várjam türelmesen és hittel az új fejezetet életemben. Már nem félek. A félelem tartott saját ketrecemben évekig. Most már megtaláltam a békességet, és elégedett vagyok Isten megváltása és a reménység szabadságában.

Raschelle Mclean-Jones