Sohasem egyedül (2. rész)

„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ézsaiás 41,10)

Sok keresztény számára az élet ártatlan és biztonságos volt, és hálát adunk Istennek ezekért az időszakokért. Míg meg nem értjük, hogy olyan dolgok is történhetnek az életben, amik olyan mélységesen fájók, hogy csupán annyit tehetünk, hogy tökéletes csendben ülünk egy sötét szoba mélyén. Senki más nem jöhet „ide” velünk, és nem értheti meg az érzéseinket. Mintha nem lennének elégségesek a gyötrelem ezen pillanatai, az élet gyakran újabb traumával is lesújt, ami még jobban felkavarja az eredeti, még begyógyulatlan seb mély fájdalmát. Sötét sarkunkban egyedül kétségbeesetten így kiáltunk fel: „Egyáltalán törődik velünk Isten, vagy észreveszi a szenvedésünket? Tudja, milyen ez a fájdalom?” A válasz pedig igen. Tudja, és törődik vele – és ennél is többet tesz. Azt állítja az Igéjében, hogy soha nem marad el tőlünk, sem el nem hagy minket (Zsidók 13,5). Ő mindig velünk van (Máté 28,20). Ezenfelül azt mondja: amit velünk tesznek, azt vele teszik (Máté 25,20). Ami minket érint, Őt is érinti (Ézsaiás 63,9). Az „Isten velünk” a folytonos egységének hivatalos nyilatkozata – mindannyiunkkal személyesen, örökre. Hűha! Így hát némán ülünk úgymond egy sötét szoba mélyén, megdöbbenve azon, ami a személyes életünkben, széttöredezett közösségeinkben, megosztott nemzetünkben, viharos világunkban és megzavarodott egyházunkban történik, de mégis tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Teremtőnk, Megváltónk és soha nem hibázó Segítőnk velünk van – és velünk szenved. Olyan közel jön, hogy érzi a problémáinkat, és magához gyűjti a könnyeinket (Zsoltárok 56,8). Könyörülni fog rajtunk. Mi Isten végső irgalma? Azon a napon majd minden rosszat megbosszul, és mindent újjá és igazzá tesz. Elvisz az új, biztonságos hazába minket, amit mindazoknak készített, akik vágynak vele élni. Egy olyan hazába, ahol nincs fegyver, erőszak, raszszizmus, rendőrség, bűntény, fájdalom, mélyszegénység, elkülönülés, vírus és halál. Szóval addig is hagyjuk, hogy fenntartsa szívünk reményteli énekét. Engedjük neki, hogy belénk kapaszkodjon minden ránk zúduló viharban, és biztonságban elvigyen a mennyország partjaira. Ott pedig majd hálásan énekeljük „Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya” (Jelenések 15,3).

Sharon M. Pergerson