Sohasem egyedül (1. rész)

„Íme a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Máté 1,23)

2015. Augusztus 27-e csak egy újabb gyönyörű napnak tűnt, de nem az volt, nem azután, hogy meghallottam a gyomorforgató hírt telefonon, hogy férjem – barátom, otthonunk lelki vezetője és két drága tizenévesünk édesapja – repülőgép- balesetben meghalt. A gyerekek, először sikítozva, és én, sokkos állapotban, rögtön térdre estünk, és az Urat hívtuk. Azon a pusztító napon Istenek össze kellett szednie a „mi” széttört darabjait, összetartott minket, és természetfeletti módon átvitt a következő fájdalmas éjszakákon és napokon, hónapokon és éveken. Mivel egyikünk sincs felkészülve szerettünk hirtelen elvesztésének sokkjára vagy bármilyen traumatikus élmény átélésére, Istent semmi nem érheti váratlanul. Kis családom nem tudta, de az az igazság, hogy a Mindenható már év elejétől kezdve pont arra helyezte a hangsúlyt, amire szükségünk lett ahhoz, hogy átvészeljük, ami azon a szörnyű napon történt. Megértette, hogy a fájdalom mértéke miatt, amit ez a családunknak és másoknak okozott, szükségünk volt egy mélyebb, erősebb igazságra, az igazságra, hogy „minden okkal történik”, erre a sötét pillanatra. Igen, minden karácsonyi időszakban elénekeljük, hogy „Isten velünk van”, mégis ehhez az alulértékelt igazsághoz magas dózisú gyógyító erő tartozik mindannyiunk számára, akiket már mélyen megsebeztek, vagy meg fognak, mielőtt az élet véget ér. Ellen White terápiás betekintést ad abba, mit jelent igazán személyesen nekünk: „Isten velünk van.” „Minden próbánkban olyan segítőnk van, aki sohasem bukik el… Habár most elrejtőzött a halandó szemek elől, hitünk által hallhatjuk az Ő hangját: Ne félj, én veled vagyok!... Veled voltam szomorúságodban, átéltem küzdelmeidet, szembenéztem kísértéseiddel. Ismerem könnyeidet – én is hullattam könnyeket. Ismerem a fájdalmat, mely túl mély ahhoz, hogy valakinek el lehetne mondani. Ne gondold, hogy elhagyatott, elfeledett vagy. S bár fájdalmadra egyetlen húr sem rezdül meg egyetlen emberi szívben sem, tekints rám, és élsz. »A hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.« (Ésa 54,10)”* Soha nem leszek képes elmagyarázni, mit jelentett nekem éveken át ez az igazság. Mikor a férjem először hallott erről, és értette meg, azt mondta „angyali” barátjának, aki először beszélt neki erről: „Örökre hálás leszek azért, amiért megosztottad ezt ma velem.” Az idézett Igék vigasztaljanak a szükség idején, ahogy engem is vigasztaltak.

Sharon M. Pergerson

* Ellen G. White: Jézus élete, Pacific Press Publishing Ass., Nampa, Idaho, USA, 2006, 483.