2022. június 22., szerda
Eséseim
„Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” (Mikeás 7,8)
Az utóbbi 3 évben ötször estem el. Szerencsére csak egy esésnél sérült meg jobban a testem a büszkeségemnél, szóval már tudok nevetni magamon, ahogy előadom ezeket az eséseket a barátaimnak. Csodálkozhattok is azon, vajon miért csetlik-botlik ez a nő. Nos, nemrég jöttem rá, hogy sok nyugdíjas barátom és én is egyensúlyhiány miatt esünk el. Mostanáig az a csodálatos benne, hogy mind felkeltünk! Hadd menjek bele a részletekbe az eséseimet illetően! Egyszer a parkoló felé tartottam az autómért. Hazafelé tartva nem volt miért sietnem, mert nem kellett időre érkeznem. Ahogy a kocsi felé közeledtem, próbáltam kivenni a kocsikulcsot a táskámból. Ez elterelte a figyelmemet arról, hogy az útra is összpontosítsak. Valamibe beakadt a lábujjam, és arccal előre a földre zuhantam. Napokig a testemen viseltem az esés bizonyítékát, és az arcom egy megtámadott asszonyéhoz hasonlított. Hála Istennek, nem voltak helyrehozhatatlan sérüléseim, de az élmény hatására már jobban összpontosítottam a napi sétáimon. Az újabb felbukás előtt túl büszke voltam ahhoz, hogy segítséget kérjek kötelet kihúzni a hátsó teraszomra. A damil felakasztásához magasabban kellett lennem, így hát felmásztam egy kinyitható ülőkére. Szerencsére volt annyi eszem (vagy mennyei közbelépés vezetett), hogy az ülőkét szilárdan megtámasszam. A szék összecsuklott alattam. Ahogy összeesett, még meg tudtam ragadni a támasztékot, kecsesen lecsúsztam a talajra, de fölkeltem. Aztán fájdalmasan, de ráébredtem a büszkeség veszélyeire, és arra is, hogy 72 évesen már ideje hagyni a fiatalokat fölmászni ide-oda, míg én irányítom és utasításokkal látom el őket. Háromszor elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Egy esetnél két közeli rokonom elég közel állt, hogy az esést tompítva elkapjon és megtámasszon, majd újra lábra állítson. Máskor egy vadidegen segített felkelnem. Megint máskor meg teljesen egyedül voltam, mikor elestem; én meg csak ültem ott, és imádkoztam, mielőtt megmozdultam volna. Hála neki, az Úr segített felkelni. Testvérnők, az eleséseimben mindannyiunk számára van lelki tanulság. Vigyáznunk kell, hogy ne essünk el az élet zavaró tényezői, személyes büszkeség vagy egyensúlyhiány miatt. Meg kell tanulnunk elfogadni az Istentől és az azoktól jövő segítséget, akiket a megsegítésünkre küld. Tehát ma határozzuk el, hogy együtt érzünk, segítjük és helyreállítjuk azokat, akik lelkileg elesnek – mert amikor a legkevésbé számítunk rá, mi is eleshetünk!
Cecelia Grant