Amikor Isten kuncogott

„Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.” (Zsoltárok 2,4)

Jelentős, vissza-visszatérő veszteségek átélésénél inkább az lepett meg, hogy most meg egy másikkal is szembe kell néznem! 2012 októberében kezdődött, mikor rákban elvesztettük szeretett bátyámat. 9 hónappal később 40 éve házas férjemet végzetes szívroham érte a hazafelé tartó úton nyugdíjazásának és 64. születésnapjának egyhetes megünneplése után. 18 hónappal ezután elvesztettem majd 2 évtizedes állásomat választott megyei bíróként. Ilyen körülmények között, úgy gondoltam, rendben van, ha kissé meglepődöm, hogy épp újabb veszteség készülődik. A kispadról való eltávolítás miatt még nem kellett volna, hogy a Floridai Ügyvédi Kamara az ügyvédi praktizálásra vonatkozó engedélyem visszavonását kérje. Az ügyvédi irodám megnyitása után szinte azonnal értesítést kaptam szándékukról. A hír ereje csak hajszálnyival volt kisebb annál, mint amit akkor éreztem, mikor férjem mobilját hívtam, és megéreztem, hogy meghalt. Másnap reggel az irodám felé menet egy piros lámpánál elbeszélgettem Istennel. Elmondtam, hogy azt gondolom, hogy a fenti megpróbáltatások idején meglehetősen hűséges, állhatatos és reménykedő voltam, főleg a nyomozás és tárgyalás alatt, amelynél a Floridai Legfelsőbb Bíróság eltávolított az irodától. Ő egyetértően válaszolt. Azután ezt kérdeztem tőle: „Akkor miért jött ez az új próba?” Hallottam, ahogy kuncogva mondja: „Előléptettelek!” Teljesen őszintén: válaszul először én is kuncogni kezdtem. Az Úr iskolai képzéshez hasonlította a vezetését: minden év kemény munkájának célja a következő szintre lépés. A haladás elbaltázása csalódás, és megkongatja a vészharangokat. Ezzel az isteni rálátással már alkalmas voltam a démoni eredetű támadás újabb fordulójára, ami 9 hónapos felfüggesztéssel ért véget, nem pedig az engedélyem visszavonásával, ahogy a Floridai Ügyvédi Kamara kérte. Csodás lenne elmondani, hogy a megpróbáltatások időszaka ügyvédi engedélyem visszaadásával végződött, de nem: más „nagy előrelépéseket” kaptam a következő évre. Utam ezen részének elbeszélését viszont azzal is befejezhetem, hogy alátámasztom, Isten hű maradt az ígéretéhez: „… Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled; Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat én nekem?” (Zsidók 13,5–6)

Judith Warren Hawkins