Földre-szállt-angyal kisasszony

„És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” (Ézsaiás 58,11)

„Csináld, ami szerinted a legjobb neked” – bátorított gyöngéden a férjem, mikor elmeséltem, hogy azt tervezem, felmondok. Aztán Ron elnevette magát, mielőtt folytatta volna: „Igazából hányan mondhatják el, hogy így megélték a fantáziájukat, mint te, Deb?” 35 évnyi házasság után már elég jól ismert Ron. Már nem emlékszem pontosan (talán lefekvés után beszélgettünk róla), mikor mondtam el neki egy gyakori gyerekkori álmomat. Azt álmodtam, hogy véletlenül benn ragadtam éjjelre egy szupermarketben. Bár megijesztett, hogy teljesen egyedül vagyok, mégis nagyon jól szórakoztam, míg körbejárkáltam, és finomságokat eszegettem a polcokról. Reggelre mindig valaki kinyitotta nekem az ajtót. Teljesen elégedetten, óriási mosollyal az arcomon távoztam, készen arra, hogy elújságoljam másoknak is, mind Földre- szállt-angyal kisasszony, egy nagylelkű gyerek tette egy régi gyerektörténetből. Valóban kiéltem az álmom egy részét, mert egy nagy diszkontáruházban dolgoztam, mint aki árucikkeket kínál. Élveztem, hogy finom „ingyen ételeket” kóstolhatok, miközben fizetnek azért, hogy népszerűsítsem a termékeket az elhaladó vevőknek. Nem túl gyakori, hogy egy keresztény nyilvánosan és ilyen nyíltan tehet tanúságot a Jézus iránti szeretetéről a munkahelyén. Több mint 3 évig csináltam. Áldás áradt ki, ahogy beszéltem a munkatársaknak a hitemről és a családomról. Éreztem a szent angyalok jelenlétét, amikor barátilag összekapcsolták a szívünket egymással. Biztos vagyok benne, hogy néhány hölgy ösztönösen érzékelte, hogy a mennyország hozott minket össze napfényt és nevetést, bátorító ajándékokat és reményt osztani meg másokkal. Gondoskodásukkal kollégáim vidámságot és örömöt csempésztek az életembe. Megtudták tőlem, milyen nehéz – és olykor kellemetlen – egy különleges szükségletű felnőtt gyermek szülőjének lenni. Megértettek, és osztoztak fájdalmamban. Jézus mégis tudta, hogy nem volt akaraterőm ellenállni a kínált nassolnivalóknak a munkahelyen, és hogy milyen stresszt okozott a túlsúlyom. Együtt bölcs döntést hoztunk. Ideje volt távozni, noha fülig érő mosoly volt az arcomon. 2005. december 18-a volt az utolsó napom ebben a pozícióban az áruházban. Mégis tudom, hogy Krisztus adta a munkát, hogy gyakorolhassam a kellemes viselkedést, és azt, hogy beszéljek ismeretlen emberekkel: ezzel is felkészítve a jövőbeli állásaimra. Így Földre-szállt-angyal kisasszony jól tette, hogy elment – elment oda, ahová a Megváltó vezette. Ma hajlandók vagytok hitben előrelépni és követni Jézust, valahová vezet?

Deborah Sanders