A csípőm története

„Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásidat, íme én meggyógyítlak téged…” (2Királyok 20,5)

2019. január 19-én az volt a feladatom, hogy köszöntsem az imaházamba érkezőket. Ahogy a szokásos helyemre sétáltam, feltűnt, hogy már van ott egy másik üdvözlő is. Így máshova mentem, ahol szükség volt segítségre. Üdvözöltem az érkezőket, átadtam nekik a gyülekezeti bulletint, és megöleltem őket. Körülbelül fél óra múlva a fő-terendiakónus odajött, és mondta, hogy szeretné, ha visszamennék a szokásos helyemre a bejárati hallban. Elköszöntem a testvértől, akivel üdvözöltük az érkezőket, és megfordultam, hogy a diakónussal visszamenjek a posztomra. Azonnal borzalmas fájdalom hasított bele a bal csípőmbe. Meg se tudtam mozdulni tőle. Hangosan felsikoltottam, ahogy szorosan megragadtam a fő-teremdiakónus karját. „Mi a baj?” – kérdezte, és mélységes aggodalommal nézett rám. „Nem tudok megmozdulni, nem tudok lépni” – válaszoltam. Belekapaszkodtam egy ideig, míg a folyosón álltunk. Közben imádkozni kezdtem: Uram, segíts. Egyedül jöttem a gyülekezetbe kocsival, és valahogy haza kell jutnom. Gyülekezeti tagok álltak meg mellettünk, és kérdezgették, mi baj van, és tudnak-e segíteni. „Imádkozzatok értem” – feleltem nekik. Tíz perc telhetett el, mire meg tudtam mozdulni. Lassan elsétáltunk az előtérbe, aztán leültem az imaház hátuljában. Ott ülve tovább könyörögtem: Uram, segíts befejezni, amit vállaltam, és vigyél haza. A fő-teremdiakónus visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok, és megkérdezte, szeretnék-e leülni, vagy befejezném a feladataimat. Az utóbbit választottam, és imádkoztam, hogy enyhítse tovább az Úr a fájdalmamat. Ahogy a fő istentisztelet elkezdődött, a terem elejére mentünk, ahol leültem az üdvözlő csapat részére fenntartott helyre. Mikor eljött az idő, hogy üdvözöljük a vendégeket, éreztem, hogy közepesen lüktet a fájdalom a csípőmben. Ismét csak imádkoztam a Mindenhatóhoz, hogy segítsen mosolyogva köszönteni a vendégeinket. Majd a gyerektörténet következett, ahol mi gyűjtöttük össze a gyerekek adományait a keresztény oktatás számára. Még mindig éreztem a lüktető fájdalmat, így szorosan megmarkoltam a padot, és tovább imádkoztam, míg a gyerekek előrejöttek. Erőt kértem, hogy ne essek össze. Isten meghallgatta az imámat, megerősített, hogy befejezhettem a szolgálataimat, és biztonságban hazavezettem. Köszönöm, Istenem, gyógyító érintésedet!

Pauline A. Griffith