A bátorság ajándéka (1. rész)

„Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” (Zsoltárok 73,26)

Nagyon szeretem az Oz, a nagy varázsló oroszlánfi guráját. Ő főképp azért megy el Dorothyval találkozni Ozzal, a nagy varázslóval, mert „bátorságot keres”, akit az egész fi ktív régióban úgy ismerik, mint aki bölcs döntéseket hoz. Bátorság nélkül az oroszlán jól tudja, hogy soha nem tud majd teljesen funkcionálni. Viszont ahogy halad a cselekmény, láthatjuk, hogy amiről az oroszlán úgy érzi, hogy a legnagyobb szüksége van rá, már meg is van neki! Gyorsan menjünk előre 2000-ig. Meghívtak előadni egy imareggelire a délafrikai Sowetóba. 
„Gyere, és taníts bennünket” – hangzott a kérés. Soweto volt az 1976-os politikai felkelés színhelye. Ugyanaz a hely, ahol az ország félelmet nem ismerő, bátor fiataljainak szívében és elméjében feltámadt a társadalmi igazságosság, akik azt akarták, hogy méltósággal és tisztelettel bánjanak velük. Ettől a városkától – a múlt, jelen és jövő gazdag elegyével, amely az arcodba bámul – elállt a lélegzetem is. A meghívás elfogadása után letettem a telefont, és némán üldögéltem. Bátorságra volt szükségem. Ezt latolgattam: Ez lenne egy 17 éves lány megválaszolt imája, akiben az a látomás élt, hogy egy perui missziós állomáson szolgál majd? De Dél-Afrika nagyon messze van Perutól! De 17 éves koromban már kezdtem érteni, hogy imában elmondhatom a kérésemet, és aztán rá kell bíznom a választ és annak időzítését arra, aki engem megalkotott. Egy bizonyos várakozás, ami egyedüli mély elmélkedésből fakad, kezdett belülről feltörni bennem, elfoglalva a „gyere, és taníts minket Sowetóban” meghívása miatt érzett félelmet. Valószínűleg nem tanítanék vagy prédikálnék nekik, hanem inkább megosztanám saját személyes tapasztalataimat: egy átalakulóban levő fekete amerikai nőről, aki nagyjából abban a helyzetben van, mint az ő országuk. Ismertem az érzést, milyen, mikor semmibe vesznek és félreértenek, mikor erre emlékeztetem magam valaki más téves felfogásai miatt. Emellett azt akartam, hogy fogadjanak is el – nem azért, milyen autót vezetek, hol élek, vagy a bőröm színe miatt. Akárcsak azok a hölgyek, én is arra vágytam, hogy betartsam a magamnak tett megállapodást, és elengedjem a múltat. Főleg a személyes múltamat. Meg szerettem volna tanulni a megbocsátást és mindkét kezemmel úgy magamhoz ölelni az újdonságot ma, hogy ne veszítsek el több holnapot. Csak Isten ad bátorságot mindehhez!

Gail Masondo