Ő vezetett engem (1. rész)

„… mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz…” (Zsidók 2,17)

Férjem ágya mellett álltam, karomat a mellkasára téve. Eszméletlen volt. Haldoklott. Éreztem, ahogy egyenletesen vette és kifújta a levegőt. Majd abbamaradt. Miért most, Uram? Hol vagy? Még nem készültem fel erre! Hogy élhetek nélküle? Ő mindent megtett értem. Tudtam, hogy 50 éves szerelmi kapcsolatunk férjként és feleségként véget ért. Teljesen elkábultam. Hat hónapig nem tudtam sírni. Mikor eleredtek a könnyeim, olyan érzés volt, mintha egy bokszkesztyű újra meg újra leütött volna. Hosszan és minden nap sírni kezdtem, gyakran fennhangon is. Egy idő után a fi aim azt mondták: „Anya, apa nem akarná, hogy ezt csináld.” Ezt meghallottam, és elgondolkodtam rajta: Nem, és Isten sem akarná. De saját erőmből nem tudtam abbahagyni. Letörtem, és magamon kívül voltam, és nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek élni az életem. Hogy tehetném, mikor olyan gyönge és gyámoltalan, magányos és összetört szívű voltam? A Bibliámhoz fordultam. Isten Zsoltárok 34,18-hoz vezetett: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Meggyöngült lelkiállapotomban szólt hozzám az Úr. Megértettem, hogy Krisztus alávetette magát az emberiségnek értem és érted (lásd: Zsidók 2,17). És emiatt tudja igazán átérezni nehéz szívemet, gyászomat és intenzív szenvedésemet. Tudja, mit élek át. Ezért olyan együttérző és megértő. Ő már végigjárta az utat előttem. Az Úrhoz kiáltottam, kérve, hogy vigasztaljon és gyógyítson meg. Tudtam, hogy hallja kétségbeesett könyörgésemet. Egyszer azt mondta a férjem, hogy sokkal több hitem van, mint bárkinek, akit ismer. Most eszembe jutottak a szavai, és elkezdtem keresgélni ezt a hitet. Ahogy erőt merítettem belőle, éreztem, hogy Jézus személyesen van jelen mellettem, letörli a könnyeimet, biztonságban karjába zár. Tudtam, hogy könnyeim drágák neki (lásd: Zsoltárok 56,8). Tudtam, hogy vigasztal engem (lásd: Ézsaiás 66,13). A fájdalmam csökkenni kezdett. Letöröltem a könnyemet, kifújtam az orromat, és apránként, majd egyre jobban elkezdtem funkcionálni. Még mindig vigaszra vágyom, van, mikor jobban, mint más napokon. Mégis nagyon megkönnyebbültem, hogy tudom, Megváltónk megérti, milyen nehéz az utam – és a te utad is. Tudom, hogy majd segít kezelni az élet veszteségeit és zavarosságait a miatt a bizonyosság miatt, amit ad nekünk: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4,13)

Mary Lou Buoymaster