Néhány gondolat Jóbról

„Vala Úz földén egy ember, akinek Jób vala a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő.” (Jób 1,1)

Nem tudtam elaludni, így a Word of Promise (’ígéret szava’) hangos Bibliája CD-it hallgattam. Főleg Jób könyvét hallgattam. Jób gazdag ember volt, és úgy tűnt, mindene megvolt: család, a közösség nyugalma és szélesen kiterjedt üzleti kapcsolatok. Emellett erősen elkötelezte magát Isten mellett, és naponta imádkozott mindenért. Majd az élete kezdett darabjaira hullani. Először egy viharban elvesztette a gyerekeit. Majd elpusztultak az állatok és a szolgák. Végül odalett az egészsége. Gyászoló és elcsüggedt felesége már azt mondta neki, hogy mondjon le az életéről és az Úrról is. A nő hitte, hogy többé nincs remény férje számára. Jób kiöntötte frusztrációját, haragját, fájdalmát és aggodalmát Istennek és barátainak egyaránt. Nem értette, miért hagyta a menny, hogy ez történjen, mikor ő próbált igaz életet élni. Úgy tűnt, Jób nem vette figyelembe, hogy a láthatókon túl csata dúl azóta, hogy a bűn belépett az Édenkertbe: a Sátán és Isten, a gonosz és jó közti küzdelem. Nekünk is át kell élnünk azt a fájdalmat, hogy belekerültünk ebbe az összecsapásba, ami a mai napig folyik. Jób gyötrelmes kiáltásaihoz – az idők folyamán élő emberekkel – Jézus felkiáltása csatlakozik a Kálvária keresztjén: 
„Istenem, miért hagytál el engem?” Mikor Sátán ellenünk támad, gyakran azon tűnődünk, hol van Isten. Olyan távolinak tűnik. Igazából közelebb van hozzánk, mint valaha. Miután Jób felhasználta összes érvét a 
„barátainak”, és kiüresítette magát, az Úr szólt hozzá. A pátriárka először némán hallgatta. Olykor a veszteség megnémít minket, mint Jób barátait is az elején. Mikor elmentek meglátogatni, csöndben ültek, hallgatva őt. Időnként nem tudjuk, mit mondjunk, mikor egy ismerősünk szenved. Sajnos van, hogy el se megyünk meglátogatni, mert attól félünk, hogy rosszat mondunk neki. Lehet, nem értjük meg egy barát vagy szeretett személy szenvedését, amin keresztülmegy, de a jelenlétünk vigaszt hozhat neki. A legjobb, amit tehetünk, ha megkérdezzük Istent, mit válaszoljunk. Soha nem történik meg, hogy ne adná meg a bátorságot ahhoz, hogy vigasztaló szavait szóljuk, bár ha először csak meghallgatjuk a fájdalmukat, az is nagy segítség lehet. Végül emlékeztetve a szenvedőket, hogy Isten szeretete és jelenléte miatt nincsenek egyedül, ez lehet a legnagyobb vigasztalás, amit csak felajánlhatunk.

Peggy Curtice Harris