Április 9. - Napfény a szívemben

„Amiképpen Mózessel voltam, teveled is leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled.” – Józs 1:5

Szüleim házának teraszán ülök Zimbabwében. A meleg napsugarak simogatják a hátam, jól érzem magam. Ugyanígy érezte magát a férjem, Errol is, amikor utoljára itt járt. Lehetséges, hogy ugyanitt ült, ahol most én.

Harminchét év házasság után veszítettem el életem szerelmét. Egy év és két hónap elteltével visszatértem afrikai otthonunkba, hogy a szüleimmel együtt gyászoljak, és amennyiben lehetséges, enyhítsem szívfájdalmamat.

Ma a ruhásszekrényben maradt minden ruháját elajándékoztam. Lelkifurdalásom volt, amiért minden nyomát eltávolítottam, de tudtam, hogy tovább kell lépnem, és nélküle kell folytatnom életutamat. Mindezt azonban könnyebb mondani, mint meg is tenni. Az emberek csak akkor értik meg az érzéseimet, ha hasonló helyzetben vannak. Csak ők értik meg az űrt, amit távozásával hagyott az életemben, a magányt, a tehetetlenség érzését, amikor szeretném kikérni a véleményét valamely döntés kapcsán, különösen a gyerekek tekintetében. Amikor nélküle kell terveznem, úgy érzem, mintha minden hiába volna.

Kerülöm más házaspárok társaságát. Már az étel sem ízlik. Hiányzik a mosolya, a főztje és minden más, amit értem tett. Szeretném visszakapni őt, de tudom, hogy ez lehetetlen.

Most tanulom építeni az Istennel való kapcsolatomat. Igen, van amikor megkérdőjelezem ezt a döntését. Türelmetlenül harcolok a válaszokért, és van, amikor kételkedem. De amikor érzem hátamon a nap melegét, eszembe jut, hogy Ő nappal felhőt, éjjel tűzoszlopot küldött Izráel népének. Ilyenkor értem meg, hogy velem lesz úgy, ahogy Mózessel is volt.

Ő soha nem hagy el (lásd: Zsid 13:5). Ő az én erősségem a gyengeségemben, és feltétel nélkül szeret engem. Teljes mértékben bízom Benne, mert Ő tudja, mi a legjobb számomra. A feltámadás reggelének reménységében élek.

Valerie Fisher Green