Síkhülye

„Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk…”  (Ézsaiás 53,6)  

„A bárányok tényleg síkhülyék?” – kérdezte Melissa, miközben az asztalra tette  a könyveit.  „Pár éve, egy izlandi út előtt még azt mondtam volna, hogy még annál is inkább  buták” – feleltem. Melissa figyelmesen nézett rám, az arca egy kérdőjel volt:  ami tipikus nonverbális jele annak, hogy anélkül vár egy történetre, hogy igazából  kérné. Engedtem neki.  „A barátommal, Unnurral egy kétnapos útra mentünk, hogy többek között lássuk  az éjféli napot, Európa egyik legnagyobb gleccserét és a kék lagúnát. Unnur  vezetett, én meg sasszemmel figyeltem a szabálytalankodó juhokat. Egész rendszeres  volt, miközben haladtunk, hogy egy, két vagy három bárány abbahagyta a fű  eszegetését az út mentén, közeledő kocsink felé pillantott, és hirtelen kiugrott az út  közepére – ráadásul pont az autó elé. Folyamatos éberség és kiváló vezetés kellett  ahhoz, hogy ne üssük el őket.”  Melissa felnevetett: „Igazad van, a bárányok tényleg sötétek!”  „Az első napi villásreggeli után – folytattam – rákanyarodtunk az 1-es főútra,  vagyis azt hittük, hogy arra. Perceken belül azonban a kétsávos aszfaltút egysávos,  piszkos csapássá alakult át, ami hegynek fel és le kanyargott, sziklás helyek körül,  számtalan vízeséstől duzzasztott folyó mellett, hegyeken át, és sehol nem tudtunk  visszafordulni. Az utazás lassan veszélyes és félelmetes lett, ahogy a felhők leszálltak,  sűrű ködbe burkolózva, amit alig világított meg a kocsi ködlámpája. Unnur  lassan vezetett. Mindketten imádkoztunk. Végül 23 kimerítő kilométer után felhajtottunk  az igazi 1-es autóútra. Kiderült, hogy egy rövidebb úton vesztünk el, ami  inkább volt alkalmas négykerék-meghajtásos járműveknek, mint egy szedánnak.”  Melissa sóhajtott, a szeme akkorára tágult, mint egy csészealj. „Hú, akkor épségben  visszajutottatok!”  „Igen – válaszoltam. – De mivel a Szentírás juhokhoz hasonlítja az embereket,  ki nem állhatom azt híresztelni, hogy milyen ostobák a bárányok. Különösen, mert  mindnyájan tévelyegtünk, mint juhok…”  Néhány pillanatra csend ereszkedett közénk. Ami hosszú idő volt Melissának.  Végül biccentve azt mondta: „El tudom képzelni azt a rövidebb utat. Jó kis történet  lesz a holnapi bemutatóra! Jó, hogy Isten gondoskodik a bárányokról és az emberekről  is!  Tényleg jó. Nagyon hálás vagyok, hogy van egy Pásztorom (Zsoltárok 23,1).  

Arlene R. Taylor