A keresztség

„Akkor eljöve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz,  hogy megkeresztelkedjék ő általa.”  (Máté 3,13)  

A „yeti földjén” nyílt lehetőségünk orvos-misszionáriusi családként szolgálni,  ott, ahol örök hó borítja a föld legmagasabb csúcsait. Területünk kb. 40 km-re  volt Katmandutól, a Nepáli Királyság fővárosától. Ott a fi aink útmutatást kaptak  az óvodáról és az első osztályról Mrs. Iris Addertontól, egy nyugdíjas ausztráliai  tanárnőtől. Más diákokkal együtt tanultak egy osztályteremben. A fi aink a helyi  gyerekekkel játszva nőttek fel: futkároztak, ugráltak, és mezítláb másztak hegyet,  akárcsak a kecskék és a gidáik is a házunkat körülvevő rizs- és búzateraszokon.  Keresztényekként esténként mindig megtartottuk a családi áhítatot, amit Laura  Ingalls Wilder könyveinek történetei követtek. Rajtuk és más könyveken keresztül  fiaink pozitív értékekről és erkölcsről tanultak az életben. Mint Jézus gyerekkorában,  ők is így gyarapodtak „bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való  kedvességben” (Lukács 2,52). Férjemmel, mivel mindketten zenélünk, egy gyülekezeti  gyerekkórust szerveztünk, és zongoraleckéket kezdtem adni a kisfiainknak.  Nemsokára már énekeket játszottak a gyülekezeti alkalmakon.  Egy ilyen kedves környezetben nem esett a legkisebb fiunk nehezére, hogy eldöntse:  ő meg szeretne keresztelkedni – ugyanúgy, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus.  Míg a bátyja egészségügyi okokból külföldön tartózkodott, Stefano Tsukamoto  lelkész látogatott meg minket, 50 fiatal önkéntessel jött, hogy segítsen a missziós  állomásunkon. Az egyik napfényes szombat délután a Sunkosi folyónál hívők  kis csoportja előtt fiunkat alámerítették azokban a hideg, gyors sodrású vizekben,  hogy megerősítse elköteleződését Jézus mellett, aki szintén egy folyóban lett megkeresztelve  a palesztinai Jordánban. Mikor fiunk szőke kis feje a víz alá süllyedt,  majd újra felbukkant, az öröm és hála könnyei folytak végig az arcomon. Mindeközben  a legidősebb fiam is megkeresztelkedett: saját nagyapja keresztelte meg  egy gyönyörű imaházban a föld másik felén.  Ó, micsoda öröm nekünk, anyáknak, felkészíteni a kicsinyeinket az örökkévalóságra  és figyelni, ahogy nőnek, és átadják a kis szívüket az Úrnak! Egy napon  majd, Megváltónk előtt állva, mi, minden generáció anyái, képesek leszünk bemutatkozni  szeretteinkkel együtt és azt mondani: „Itt vagyok én és a gyerekek, akiket  nekem adtál.” Ez legyen a célunk és a vágyunk. Isten áldjon benneteket!  

Marli Elizete Ritter-Hein