Átkelés a Wawa Boom folyón (2. rész)

„Mikor azért huszonöt, vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár vala a tengeren és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének. Ő pedig monda nekik: Én vagyok, ne féljetek! Be akarák azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének.” (János 6,19–21)

Ott találtuk magunkat a bezárt kompkikötőnél a sötét nicaraguai éjszakában. Sehol nem látszott fény. Nem volt hotel. Még egy alak se tűnt fel. A komp már valahol a Wawa Boom folyó másik oldalán járt. A kis kompiroda elsötétített ablakai bizonyították, hogy aznap éjjel teljesen magunkra voltunk utalva. „Megpróbálhatunk, amennyire lehet, kényelembe helyezkedni – szólalt meg a sofőrünk, miközben a folyó széléhez húzódott, és leparkolt a járművel. – Hajnalig itt leszünk. Vagy tovább – tette hozzá bánatosan. – Most kezdett esni. Ettől megáradhat a folyó, ezért csak valamikor holnap lehet biztonságosan átkelni.” Nem akartuk az egész éjszakát az autóban tölteni. Aludni se tudnánk a lehúzott ablak mellett a szúnyogok miatt. Dengue lázat és maláriát terjesztenek – amit már kétszer is elkaptam. Együtt kezdtünk imádkozni, és kértük Isten, segítsen minket hazajutni – de csak ha ez az Ő akarata. Azzal a biztos tudattal, hogy az Úr kézben tartja a dolgokat, kényelembe helyezkedtünk, már amennyire lehetett abban a zárt, párás járműben, és elaludtunk. „Nézzétek!” Váratlanul a sofőr izgatott felkiáltása ébresztett minket. 45 percig aludtunk. Pislogva erőlködtem, hogy lássak valamit az esőn át. Valami az autónk előtt kezdett körvonalazni. Mintha egy hatalmas szellemhajó lett volna, de igazából a komp volt! Kivilágítás nélkül. Személyzet nélkül. Hangtalanul. Egyetlen magányos férfi kapcsolta ki a kötelet a hajó rámpájának tetején, és intett, hogy guruljunk fel a kompra. Egyedüli járműként hajtottunk fel a fedélzetre. A férfi (vagy egy angyal?) távolról elhessegetett, mikor felajánlottuk, hogy fizetünk neki, és az eső ellen a szeme elé húzta a kapucniját. Nem is láttuk az arcát. Így keltünk át csendben a Wawa Boom másik oldalára. Habár két fényképező is volt mellettem, nem is gondoltam arra ámulva és csodálkozva, hogy felvegyem az egyiket, míg végigsiklottunk a vízen. Hátrapillantva láttam a kis irodát, ahol korábban leparkoltunk, még mindig sötét volt, és lefüggönyözött. Isten (akiről tudom, hogy velünk volt a kompon) akkor éjjel visszavitt minket Portba, én pedig biztonságban alhattam a saját szúnyoghálóm alatt. Ő nagyon gondot visel rólunk. Azt akarja, bízzunk abban, hogy Ő velünk van a „csónakunkban”, a próbáink között – még a semmi közepén is. A vele töltött nehéz idők mindig is a belé vetett hitünket építik.

Diana Halverson