Ne nyomjuk meg a beindító gombot

„Mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam [őket].” (Ésaiás 65:24)

Munkába mentem, és mint általában, kezembe vettem a telefonom, hogy ellenőrizzem, ki keresett. Ez egy rendszeres, mondhatni természetes szokás. Az elmúlt este rádöbbentem, hogy sok időt töltöttem a telefonnal, amit Istennel is tölthettem volna. Imádkozni kezdtem akaraterőért, hogy az úton kevesebbet telefonozzak, és ehelyett imádkozzak magamért, családomért, barátaimért és az idegenekért, akikkel találkozom.
Általában arra használom a telefonom, hogy ellenőrizzem a megállókat. Azon a reggelen azonban már tudtam a teljes útvonalat a megállóhelyekkel együtt. Mégis elővettem a telefonom a táskámból, és küzdöttem magammal, hogy bekapcsoljam-e vagy sem.
A következő megállónál egy idősebb hölgy szállt  fel  a  buszra.  Látszott  rajta, hogy gondolkodik, melyik ülőhelyet válassza, és végül mellém ült. „Legalább nem telefonozol. Az nagyon idegesít engem” – mondta. Hűha – gondoltam, mert nagyon közel voltam hozzá, hogy én is a telefonképernyőbe temetkezzem. A hölgy beszélgetést kezdeményezett, az egészségéről mesélt, és felőlem is érdeklődött. Én meglehetősen visszahúzódó személy vagyok, és kényelmetlenül éreztem magam a nyitottsága miatt, nem is szerettem magamról beszélni nyilvánosan teljesen idegeneknek. Végül azonban feladtam a fenntartásaimat, és boldogan belemerültem a beszélgetésbe.
Amikor a családomról kérdezett, bevallottam, hogy a Karib-szigeteken laknak.
„Már jártam a Szent Márton-szigeten” – mondta. Annyira izgatott lettem, amikor ezt meghallottam, hogy majdnem megöleltem, de ehelyett vállam az övéhez érintettem annak jeléül, mintha régi barátok lennénk. Elmondtam neki, hogy a Szent Márton-szigeten születtem, és gyakran van honvágyam. Nagyon ritkán találkozom olyanokkal, akik ott éltek, ott voltak, vagy egyáltalán hallottak róla. Mindketten örültünk, hogy volt egy közös pontunk, és kellemesen elbeszélgettünk annyira, hogy elhatároztam, egy megállóval tovább megyek. Amikor mégis le kellett szállnom, azt mondta: „Egész nap tudnék beszélni veled!”
Imádkoztam érte, hogy még találkozzunk, és személyes bizonyságot tehessek neki Isten szeretetéről. Elcsodálkozom azon, hogy az Úr milyen gyorsan válaszol, amikor azt kérjük, hogy több időt tölthessünk vele, és felhasználjon szolgálatában. Felteszem magamban a kérdést: Hogyan használhat még fel, hogy bemutassam Őt másoknak?
Te megkéred, hogy ma használjon fel téged?
Kimasha Pauline Williams