Éljük Isten álmát

„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésaiás 55:8–9)

Már gyerekkorom óta szerettem misszionáriusos tapasztalatokat hallgatni és olvasni. A gyermek-szombatiskolában szerettem elképzelni, hogy a misszionáriusokról hallott történetek egy nap saját tapasztalatommá válnak. Szerettem hetente
nagytatámmal a biciklijén menni bibliatanulmányokat osztogatni.
Fiatal koromban csak növekedett a vágyam. Számos missziós csoportba jelentkeztem, és különböző, ilyen jellegű tevékenységen vettem részt. Szerettem másokkal is megosztani Isten szeretetét. Az egyik ilyen alkalommal találkoztam misszionáriustársammal, aki ma már a férjem. Mindketten misszionáriusok szerettünk volna lenni, ezzel a gondolattal házasodtunk össze. Azt terveztünk, hogy az esküvő után egy évre misszióútra megyünk. Hallottuk, hogy Kirgizisztánban nagy szükségük van lelki táplálékra az embereknek. Minden imádkozás után egyre jobban vágytunk rá, hogy egy távoli, idegen országban osszuk meg másokkal Isten üzenetét. Naponta kértük az Urat, hogy teljesítse be álmunkat.
Három év telt el, és az álmunk még nem valósult meg. Aztán egy napon megkérdezték tőlünk, még mindig szeretnénk-e Kirgizisztánba menni. Örömteli szívvel, gondolkodás nélkül mondtunk rá igent. Számos bonyolult helyzetet kellett még indulás előtt megoldanunk, de a Biblia ígéretével haladtunk előre: „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1:37)
Az egyik ilyen gond a pénzhiány volt. Nem volt elegendő pénzünk, hogy meglátogassuk 2.000 kilométerre élő szüleinket, és elköszönjünk tőlük. Egy munkatársunktól azonban kaptunk 500 dollárt, hogy mégis odautazhassunk. Ingóságainkat is el kellett adnunk egy hónap leforgása alatt, beleértve a motorunkat is. Miután meghirdettük, imádkoztunk, hogy gyorsan el tudjuk adni, és megfelelő árat kapjunk érte. Másnap már jelentkezett is egy házaspár. Pontosan annyi készpénzt hoztak, amennyit a járműért kértünk. Ugyanakkor amerikai vízumra is szükségünk volt, mert oda kellett utaznunk kiképzésre, és erre csupán egy hét állt rendelkezésünkre. Sikerült is egy héten belül elintézni, pedig általában két hónap a várakozási idő. Számtalan áldásban részesültünk, miközben az Úr előkészítette az utunkat.
Most már egy év telt el azóta, és Isten álmát éljük, amely már a sajátunk.
Ne feledjük, hogy a Mindenható gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál, ezért naponta kérjük Őt, hogy valósítsa meg életünkben a nekünk adott álmot.
Pamela Catalán